Nathon hangosan
felnevetett, én meg legszívesebben felképeltem volna érte. Nem elég, hogy nem
keres, és egy ki tudja, milyen lány nevével illet, még ki is nevet. Elléptem
mellette, hogy bemenjek a kapun, de megfogta a kezem és visszahúzott.
- Én nem nevetek, Nathon -
mondtam komolyan, de félmosolya nem lankadt.
- Szóval szeretnéd tudni,
hogy ki az a Clar?
- Örülnék, ha elárulnád. -
Mellkasom előtt összefontam a karom.
- Édes, amikor
féltékenykedsz - simította meg az arcom, de elfordítottam a fejem.
- Ki az a Clar?
- Te vagy Clar - felelte.
- Tessék? - hőköltem
hátra. Ennél bénább dumát sem hallottam még. - Már hogy lennék Clar? Az én
nevem Charity. Nem tudom, miről beszélsz, Nathon - ráztam a fejem idegesen.
Kezdett kihozni a sodromból.
- Hallgass végig! - kért,
aztán türelmesen magyarázni kezdett. - A Clar egy becézés. Charity, a
neved roppantul hasonlít a Clarityhez, ami fényt, tisztaságot, világosságot
jelent. - Két keze közé fogta az arcomat, s szemembe nézve folytatta. - Azt,
amit te jelentesz nekem. A Clarity becézve Clar. Te vagy Clar, kedvesem. Az én
Clarem.
Egészen fél perccel
azelőttig eszem ágában sem volt megcsókolni Nathon Daveyt. Nem tudom, hogy a
közelsége részegített meg, a hangja vagy az, amit mondott, de mire az utolsó
szót is kiejtette, tudtam, hogy madarat lehetne fogatni velem. Nem emlékszem
pontosan, hogy történt. Úgy rémlik, hogy lehunytam a szemem, aztán csak
csókoltam a puha, Nathon ízű ajkakat egészen addig, míg a csillagok sírni nem
kezdtek, s az idő meg nem állt.
- Hol voltál? Miért nem
kerestél? - kérdeztem, mikor a világ megszűnt forogni.
- Gondolkoznom kellett egy
kicsit, ne haragudj rám. - Nathon szeme furcsán csillogott a sötétben a lámpák
fénye alatt, de aznap este semmi nem érdekelt igazán. Nem haragudtam.
- Soha többet ne csinálj
ilyet - dünnyögtem kalapáló szívéhez bújva.
- Nem fogok - hazudta.
- Akkor jó.
