Azt mondják, az ember tudja, ha szerelmes. Én nem tudtam, vagy heteken keresztül hazudtam magamnak. Feltűnt, hogy megváltoztak a napjaim. Észrevettem, hogy Nathon megváltoztatta az életemet, megváltoztatott engem is, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De ennyi volt, amit tudtam. Mindösszesen ennyi. Aztán egyik reggel rózsaszín bolyhos zokniba dugott lábbal és felhúzott térddel ültem az asztalnál - ahogy mindig is - és ettem a csokis müzlimet. Március volt, az udvart néztem, ahogy egyre kevesebb hó volt a füvön, és arra gondoltam, hogy a tavasz tényleg szép lesz. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor apa helyet foglalt mellettem. Összerezzentem, mikor megszólalt, pedig nem volt hangos.
- Jó étvágyat!
- Köszönöm.
Elmosolyodott, és tudtam, hogy anya jutott eszébe a csokis müzliről is, de tisztában volt vele, hogy nem akarom hallani, ezért sosem mondta el, mi járt akkor a fejében.
- Én tudom, hogy talán ez az utolsó, amire vágysz, de olyan régen beszélgettünk már, és... Örülnék, ha...
Azelőtt imádtam apával beszélgetni. Mesélt a nagyszüleimről, akiket sosem ismerhettem, és mesélt a kalandjairól gyerekként, majd tiniként. Elmesélte az első csókját egy Ashley nevű lánnyal, és elmesélte az első találkozását anyával. Mesélt kirándulásokról és arról is, hogy milyen volt, amikor baba voltam. Talán olyat is mesélt, ami igaz sem volt, de nem foglalkoztam vele, mert vágytam a meséimre. Sosem fogyott ki belőlük. Kisebb koromban elképzeltem, hogy majd mikor nagyobb leszek, én is elmondom neki az első csókomat, ő meg segít majd a fiúkkal. De aztán anya meghalt, és apám magamra hagyott mindennel.
- Miről szeretnél beszélgetni?
