Köszönetnyilvánítás

Nem tudom, kinek köszönjem meg először. Talán a barátnőimnek, akik mindig türelmetlenül várták, hogy új fejezetet írjak, és végre kiderüljön Nathon titka. (Igaz, Betti? :)) Köszönöm a sok segítséget, és ne haragudjatok, ha az idegeitekre mentem, csajok – Laura, Betti, Dóri.

Aztán hálával tartozom a nővéremnek, Szandinak és a barátjának, Gabinak. Köszönöm a részletes – Gabi – és egyértelmű – Szandi – véleményeket.

Nem azért hagytalak utoljára, mert neked köszönöm a legkevésbé… Éppen ellenkezőleg. Köszönök mindent. Tényleg mindent. A legnagyobb csavart igazából miattad találtam ki, és ha te nem kéred mindig, hogy írjak, talán be se fejeztem volna. Úgyhogy köszönöm, Attila – az igazi Fred –, igazán. :)

Epilógus

Három évvel később…

 Máshogy telik az idő a hűvösön, de az ember idővel mindenhez képes hozzászokni. A szar koszthoz és egyéb trágyaságokhoz.

Ülök azon a kibaszottul kemény széken, és várom egyik látogatómat, aki minden héten benéz hozzám, immáron harmadik éve. Már mosolyog a szám, mert tudom, hogy jön. Aztán meg is jelenik, és még a mogorva őrökre is kedvesen kivillantja fogait, nem hagyja, hogy elrontsák a napját. De mikor megpillant engem, a szemei is vidáman villannak, és nehéz elhinnem, hogy létezik ember, aki szeret engem. Hogy valakinek csak azért lesz jó kedve, mert találkozhat velem.

- Jól áll így a hajad – dicsérem, mikor leül velem szembe. Máskor egyenes haja most hullámokban keretezi arcát. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy mindig is. 

- Köszönöm. – Még édesebben mosolyog, s úgy érzem, már csak ezért a mosolyért élek. A táskájába nyúl, és kiveszi belőle a szokásos narancsos cukorkát, és kiborít néhány szemet az asztalra. Emlékszem, annak idején ezzel próbáltam elérni, hogy eszébe jussak, és hogy emlékezzen rám, hiszen mielőtt elfelejtett, minden nap ettünk ilyet. Most is veszünk belőle, és jól elcsevegünk mindenféléről. Mesél az életéről és öröm hallgatni.

- Frederick tényleg nem haragszik, amiért találkozol velem? – kérdezem.

- Nem – csóválja a fejét. – Csodálatos férfi, és nagyon megértő. Mindent elmondtam neki, és hálás, amiért ilyen… Amiért olyan bátor voltál, és megtetted ezt értem.

Időről időre el kell ezt mondania nekem, mert nem akarom, hogy bármiféle rossz hatással legyek a kapcsolatukra.

- Jó magaviselettel egy év múlva szabadulsz is, Nathon! – örül. Én pedig bólogatok.

- Clar, ma valahogy különösen boldognak tűnsz – jegyzem meg, mikor induláshoz készülődik.

Szégyenlősen ráharap az ajkára – amitől mindig is odág voltam –, aztán bólogatni kezd, és lefogja bő, virágos ruháját, hogy rásimuljon kidudorodó hasára.

- Most már el szabad mondani – kuncog. – Négy hónapja kisbabát várok.

- Ó! – döbbenek meg. Várható volt ugyan a dolog, mert már egy éve annak, hogy összeházasodtak, és tudtam, hogy Clar fiatalon akar édesanya lenni, mégis meglep. Valósággal sugárzik a nő az örömtől. – Hát, gratulálok nektek – mosolygok. – Lány vagy fiú lesz?

- Kisfiú – simogatja gömbölyödő pocakját, és már tudom, hogy csodálatos édesanya lesz. – Louie.

Én is őszintén boldog vagyok, ahogy nézem, mikor kecsesen kisétál, és csak egy kicsit vagyok féltékeny, amiért nem enyém a baba, mert szeretem ezt a nőt, és egész életemben szeretni fogom. De éppen ezért vigyorgok, mert látom, hogy őrülten boldog Frederickkel. Képes őt annyira boldoggá tenni, amennyire én már nem tudnám. És hiába szakad meg egy kicsit a szívem, azért hálás vagyok.

Még egy ideig érzem a számban a narancsos cukor ízét, aztán iszok egy korty vizet, hogy eltűnjön az édes érzet. Igen… Minden szerelemnek megvan a maga utánozhatatlan íze.

13. fejezet ~ Emlékszem

Lábaim maguktól vittek a kapu felé, de az utol pillanatban visszafordultam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol van Nathon. Rachel azonban már ott állt az ajtóban, kezében telefon villant.

- Hívd fel! – nyomta kezembe.

Ujjaim annyira remegtek, hogy csak harmadjára sikerült tárcsázni. A készülék hosszan kicsöngött, és már éppen visszaadtam volna a nőnek, mikor felvette.

- Rachel? – hangja még készüléken keresztül is megrázta bensőmet; hihetetlen volt, hogy hallottam őt.

- Nem, Charity vagyok – szólaltam meg végre. Olyan mély csend lett a vonal másik felén, hogy azt hittem, Nathon kinyomta. De nem, még mindig hívásban voltunk.

- Mit szeretnél? – Hangszíne sokkal kedvesebb volt, mint amire számítottam. Mintha csak csevegnénk, vagy nem is tudom.

- Ööö, hol vagy most? – Kissé inamba szállt a bátorságom, mert féltem, hogy meg sem mondja, nehogy odamenjek.

- A parkban ülök egy padon – közölte, és nyilvánvaló volt, hogy nem érti, mire készülök.

- Azonnal ott vagyok – jelentettem ki, mielőtt meggondolhatnám magam, és egy hálás pillantást vetve Rachelre, visszaadtam neki a mobilt, aztán elvettem kezéből a kocsi kulcsot – mindenre gondolt – a garázsba szaladtam és bepattantam a járműbe. Mielőtt indítottam volna, két tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam csillapítani reszketésemet. Tartottam tőle, hogy ilyen állapotban kell vezetnem, de nem volt más választásom.

12. fejezet ~ Emlékezz!

Még mindig minden ízemben remegtem, mikor elhúzódtam a fiútól. Valami ismerős félelem fojtogatott, amitől minél előbb menekülni akartam – egyenesen a fiú védelmező karjai közé. Nem akartam, hogy elengedjen, annyira féltem.

- Istenem, Charie, mi a baj? – mért végig aggódva, és homlokán ráncok jelentek meg. Fejem apró rázásokkal felelt, én csendben maradtam; képtelen voltam beszélni a sokktól.

- El kell mondanod, mi történt – tette két kezét vállaimra, mélyen a szemembe nézett.

- Egy férfi… - nyögtem, és éreztem, ahogy kezei erősebben markolják húsomat, és lesápad. – Azt hiszem… Bántani akart… De elfutottam. – Hebegtem-habogtam, de úgy tűnt, Fred megnyugodott kissé, miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom nem esett.

- Jól vagy? – kérdezte azért.

Bólintottam, de tudtam, hogy képtelen leszek kitenni a lábam a házból. – Nagy gond lenne, ha szeretném nálad tölteni az éjszakát? – néztem rá pilláim alól óvatosan. Többször aludtunk már együtt, de az albérletben sosem szoktam zavarni, mert Fred nagyon ritkán volt itt, és nem bírtam a bérlőtársát.

Láthatta arcomon a vívódást, mert miután bólintott, hozzátette: - Nincs itt George. Menj, zuhanyozz le, a szobámban leszek – tolt a fürdő felé, én pedig engedelmes kislány módjára hallgattam rá.

11. fejezet ~ Fuss!

Csak álltunk ott, mindhárman bénultan a váratlan fordulattól. Nem akartam, nem tudtam hinni a szememnek s a fülemnek. Már minden annyira zavaros volt, a világom a feje tetejére állt és megrázta magát, hogy amit eddig tisztán láttam, az is érthetetlen legyen. S – még ha volt is ésszerű magyarázat minderre – nem akartam már ilyen világban élni.

Nathon zsebre dugott kézzel, csak fejével intve invitált sétára. Bizonytalanul néztem vállam felett a mögöttem álló Rachelre, aki bólintott, így lassan elindultam a fiúval. A nő még a kapuban maradt és ő is éppoly’ értetlenül bámult utánunk, amíg látszottunk, mint én tettem volna.

- Azt se tudom, mit akarok előbb hallani – csóváltam meg a fejem. Olyan valószerűtlen volt az egész jelenet. Még az is felmerült bennem, hogy csupán egy álom az egész, még a bál előtti éjszaka van, és egy vad álomban veszek részt –, de mikor ránéztem a mellettem haladó fiúra, biztos lettem benne, hogy valóság. Álomszerű valóság. Néztem tökéletes vonásait, messzire kalandozó pillantását, gondterhelt arcát, miként gondolkozott, hogyan is vallja be vétkeit. Egyszeriben annyira örültem, hogy látom őt, hogy meg akartam érinteni. Nem vízió? Bele akartam túrni dús, sötét hajába, és belélegezni bódító illatát. Le sem vettem róla a szemem, míg szigorúan nézte az aszfaltot, mintha csak rá haragudna mindenért. Mintha ő lenne a hibás minden szörnyűségért, ami őt és engem ért. Féltem, hogy a következő másodpercben majd köddé válik a szemem láttára, s újra messzire megy, egyedül hagy engem. De nem vagyok már egyedül, emlékeztettem magam. S erősebb is vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Tudtam, hogy az élet mindig le tud teríteni, de hittem abban, hogy bármi is vár még rám a sarkon túl – ahová nem lát el a szemem –, majd képes leszek megküzdeni vele.

10. fejezet ~ Sokk

1 évvel, és 2 hónappal korábban…

A fiú szemében szikrázott a tehetetlen düh, ökölbe szorított kezei remegtek az elfojtott indulattól. Ép ésszel fel sem bírta fogni, mi történt. Szíve teljes mértékben feldolgozhatatlannak és befogadhatatlannak találta az információt. Lehetetlen. Minden annyira zavaros volt, minden annyira homályos.

Csak arra emlékezett, hogy fájt. Valami ott belül, a mellkasánál, kissé baloldalon. Aztán már guggolva, két tenyerét egymás felé fordítva, ujjait összefonva nézte az elmosódott, villogó szirénákat és hallotta tompa hangjukat. Akkor látott először mentősöket és rendőröket élőben, addig csak a televízióban volt szerencséje hozzájuk. Mégsem kívánta, hogy így legyen, nem akarta ő saját bőrén tapasztalni az ilyesmit, megelégedett volna egy sorozattal.

Arra eszmélt, hogy a mentő elviszi a fekete zsákot. Nem látta, mi van benne, de pontosan tudta. Magát okolta, gyűlölte minden elvesztegetett másodpercért.

- Csináljanak már valamit, a kurva életbe! – üvöltötte, mikor eléggé magához tért.

- Uram, kérem, higgadjon le – tette vállára kezét egy középkorú rendőrtiszt. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében.

- Tegyenek többet! – rúgott egy fába. – Ez nem lehet! – zokogta. Nem szégyellte könnyeit, mindig is úgy tartotta, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy sosem mutatja ki, ha szenved valamitől. Ennek ellenére sosem sírt ezelőtt.  Most mégis úgy rázta vállát a hangtalan zokogás, mint egy nagyra nőtt csecsemőt. Izmos háta begörnyedt, ahogy tenyerébe temette arcát.

- Sajnálom, uram. El sem tudom képzelni, mit érez most – lépett kicsit hátrébb a tiszt. A fiút zavarta, hogy ilyen sajnálattal bámulják, de ez volt a legkevesebb. – Ennyit tehettünk.

Tudta, hogy bűn, amit tesz. Tudta, hogy a pokolra fog jutni. Azt is tudta, hogy sosem fogja megbocsátani magának, és mindig marni fogja a bűntudat. De vállalta. Mert azzal is tisztában volt, hogy nem képes így élni. Azzal is, hogy a lány nem helyeselné, amit tenni készül, és mindenáron megpróbálná lebeszélni. De ő nagyobb büntetést akart, ezért megölte a szörnyeteget. Megölte a férfit.

9. fejezet ~ Fülemüle

Finom csókokra az arcomon ébredtem. Mélyen beszívtam a levegőt, az álom édes illata még ott keringett körülöttem. Nem akartam felkelni. Nem akartam kilépni az elmém által elém vetített csodás képek közül.  De ahogy kinyitottam a szemem, és megéreztem Fred ölelő karját magam körül, rájöttem, hogy ezúttal nem csak a képzeletem játéka volt. Tényleg megtörtént a tegnap este. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy Fredericket tiszta erőmből magamhoz szorítottam, és már nem az álom illatát szagoltam, hanem őt. Ő is vidáman nézett szemeimbe, hajamat gyengéden hátraseperte vállamról, és hüvelyujjával megsimította arcomat. Tökéletes pillanat lett volna, ha egy kis hatéves manó meg nem töri a varázst azzal, hogy megrohamoz minket. Tom ugyanis ránk vetette magát, amint meglátta, hogy az ágyban fekszünk. Végre egyikünk sem aludt a kanapén. Mégis így, Tommal együtt tűnt teljesnek a reggel.

- Lehet szülinapi bulim? – nézett ránk hatalmas szemekkel.

- Tom, a szülinapod szeptemberben lesz – válaszolt Fred rezignáltan.

- Tudom, de Charitynek tegnap volt, és gondoltam, ha ő nem rendez bulit, majd én…