Köszönetnyilvánítás

Nem tudom, kinek köszönjem meg először. Talán a barátnőimnek, akik mindig türelmetlenül várták, hogy új fejezetet írjak, és végre kiderüljön Nathon titka. (Igaz, Betti? :)) Köszönöm a sok segítséget, és ne haragudjatok, ha az idegeitekre mentem, csajok – Laura, Betti, Dóri.

Aztán hálával tartozom a nővéremnek, Szandinak és a barátjának, Gabinak. Köszönöm a részletes – Gabi – és egyértelmű – Szandi – véleményeket.

Nem azért hagytalak utoljára, mert neked köszönöm a legkevésbé… Éppen ellenkezőleg. Köszönök mindent. Tényleg mindent. A legnagyobb csavart igazából miattad találtam ki, és ha te nem kéred mindig, hogy írjak, talán be se fejeztem volna. Úgyhogy köszönöm, Attila – az igazi Fred –, igazán. :)

Epilógus

Három évvel később…

 Máshogy telik az idő a hűvösön, de az ember idővel mindenhez képes hozzászokni. A szar koszthoz és egyéb trágyaságokhoz.

Ülök azon a kibaszottul kemény széken, és várom egyik látogatómat, aki minden héten benéz hozzám, immáron harmadik éve. Már mosolyog a szám, mert tudom, hogy jön. Aztán meg is jelenik, és még a mogorva őrökre is kedvesen kivillantja fogait, nem hagyja, hogy elrontsák a napját. De mikor megpillant engem, a szemei is vidáman villannak, és nehéz elhinnem, hogy létezik ember, aki szeret engem. Hogy valakinek csak azért lesz jó kedve, mert találkozhat velem.

- Jól áll így a hajad – dicsérem, mikor leül velem szembe. Máskor egyenes haja most hullámokban keretezi arcát. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy mindig is. 

- Köszönöm. – Még édesebben mosolyog, s úgy érzem, már csak ezért a mosolyért élek. A táskájába nyúl, és kiveszi belőle a szokásos narancsos cukorkát, és kiborít néhány szemet az asztalra. Emlékszem, annak idején ezzel próbáltam elérni, hogy eszébe jussak, és hogy emlékezzen rám, hiszen mielőtt elfelejtett, minden nap ettünk ilyet. Most is veszünk belőle, és jól elcsevegünk mindenféléről. Mesél az életéről és öröm hallgatni.

- Frederick tényleg nem haragszik, amiért találkozol velem? – kérdezem.

- Nem – csóválja a fejét. – Csodálatos férfi, és nagyon megértő. Mindent elmondtam neki, és hálás, amiért ilyen… Amiért olyan bátor voltál, és megtetted ezt értem.

Időről időre el kell ezt mondania nekem, mert nem akarom, hogy bármiféle rossz hatással legyek a kapcsolatukra.

- Jó magaviselettel egy év múlva szabadulsz is, Nathon! – örül. Én pedig bólogatok.

- Clar, ma valahogy különösen boldognak tűnsz – jegyzem meg, mikor induláshoz készülődik.

Szégyenlősen ráharap az ajkára – amitől mindig is odág voltam –, aztán bólogatni kezd, és lefogja bő, virágos ruháját, hogy rásimuljon kidudorodó hasára.

- Most már el szabad mondani – kuncog. – Négy hónapja kisbabát várok.

- Ó! – döbbenek meg. Várható volt ugyan a dolog, mert már egy éve annak, hogy összeházasodtak, és tudtam, hogy Clar fiatalon akar édesanya lenni, mégis meglep. Valósággal sugárzik a nő az örömtől. – Hát, gratulálok nektek – mosolygok. – Lány vagy fiú lesz?

- Kisfiú – simogatja gömbölyödő pocakját, és már tudom, hogy csodálatos édesanya lesz. – Louie.

Én is őszintén boldog vagyok, ahogy nézem, mikor kecsesen kisétál, és csak egy kicsit vagyok féltékeny, amiért nem enyém a baba, mert szeretem ezt a nőt, és egész életemben szeretni fogom. De éppen ezért vigyorgok, mert látom, hogy őrülten boldog Frederickkel. Képes őt annyira boldoggá tenni, amennyire én már nem tudnám. És hiába szakad meg egy kicsit a szívem, azért hálás vagyok.

Még egy ideig érzem a számban a narancsos cukor ízét, aztán iszok egy korty vizet, hogy eltűnjön az édes érzet. Igen… Minden szerelemnek megvan a maga utánozhatatlan íze.

13. fejezet ~ Emlékszem

Lábaim maguktól vittek a kapu felé, de az utol pillanatban visszafordultam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol van Nathon. Rachel azonban már ott állt az ajtóban, kezében telefon villant.

- Hívd fel! – nyomta kezembe.

Ujjaim annyira remegtek, hogy csak harmadjára sikerült tárcsázni. A készülék hosszan kicsöngött, és már éppen visszaadtam volna a nőnek, mikor felvette.

- Rachel? – hangja még készüléken keresztül is megrázta bensőmet; hihetetlen volt, hogy hallottam őt.

- Nem, Charity vagyok – szólaltam meg végre. Olyan mély csend lett a vonal másik felén, hogy azt hittem, Nathon kinyomta. De nem, még mindig hívásban voltunk.

- Mit szeretnél? – Hangszíne sokkal kedvesebb volt, mint amire számítottam. Mintha csak csevegnénk, vagy nem is tudom.

- Ööö, hol vagy most? – Kissé inamba szállt a bátorságom, mert féltem, hogy meg sem mondja, nehogy odamenjek.

- A parkban ülök egy padon – közölte, és nyilvánvaló volt, hogy nem érti, mire készülök.

- Azonnal ott vagyok – jelentettem ki, mielőtt meggondolhatnám magam, és egy hálás pillantást vetve Rachelre, visszaadtam neki a mobilt, aztán elvettem kezéből a kocsi kulcsot – mindenre gondolt – a garázsba szaladtam és bepattantam a járműbe. Mielőtt indítottam volna, két tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam csillapítani reszketésemet. Tartottam tőle, hogy ilyen állapotban kell vezetnem, de nem volt más választásom.

12. fejezet ~ Emlékezz!

Még mindig minden ízemben remegtem, mikor elhúzódtam a fiútól. Valami ismerős félelem fojtogatott, amitől minél előbb menekülni akartam – egyenesen a fiú védelmező karjai közé. Nem akartam, hogy elengedjen, annyira féltem.

- Istenem, Charie, mi a baj? – mért végig aggódva, és homlokán ráncok jelentek meg. Fejem apró rázásokkal felelt, én csendben maradtam; képtelen voltam beszélni a sokktól.

- El kell mondanod, mi történt – tette két kezét vállaimra, mélyen a szemembe nézett.

- Egy férfi… - nyögtem, és éreztem, ahogy kezei erősebben markolják húsomat, és lesápad. – Azt hiszem… Bántani akart… De elfutottam. – Hebegtem-habogtam, de úgy tűnt, Fred megnyugodott kissé, miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom nem esett.

- Jól vagy? – kérdezte azért.

Bólintottam, de tudtam, hogy képtelen leszek kitenni a lábam a házból. – Nagy gond lenne, ha szeretném nálad tölteni az éjszakát? – néztem rá pilláim alól óvatosan. Többször aludtunk már együtt, de az albérletben sosem szoktam zavarni, mert Fred nagyon ritkán volt itt, és nem bírtam a bérlőtársát.

Láthatta arcomon a vívódást, mert miután bólintott, hozzátette: - Nincs itt George. Menj, zuhanyozz le, a szobámban leszek – tolt a fürdő felé, én pedig engedelmes kislány módjára hallgattam rá.

11. fejezet ~ Fuss!

Csak álltunk ott, mindhárman bénultan a váratlan fordulattól. Nem akartam, nem tudtam hinni a szememnek s a fülemnek. Már minden annyira zavaros volt, a világom a feje tetejére állt és megrázta magát, hogy amit eddig tisztán láttam, az is érthetetlen legyen. S – még ha volt is ésszerű magyarázat minderre – nem akartam már ilyen világban élni.

Nathon zsebre dugott kézzel, csak fejével intve invitált sétára. Bizonytalanul néztem vállam felett a mögöttem álló Rachelre, aki bólintott, így lassan elindultam a fiúval. A nő még a kapuban maradt és ő is éppoly’ értetlenül bámult utánunk, amíg látszottunk, mint én tettem volna.

- Azt se tudom, mit akarok előbb hallani – csóváltam meg a fejem. Olyan valószerűtlen volt az egész jelenet. Még az is felmerült bennem, hogy csupán egy álom az egész, még a bál előtti éjszaka van, és egy vad álomban veszek részt –, de mikor ránéztem a mellettem haladó fiúra, biztos lettem benne, hogy valóság. Álomszerű valóság. Néztem tökéletes vonásait, messzire kalandozó pillantását, gondterhelt arcát, miként gondolkozott, hogyan is vallja be vétkeit. Egyszeriben annyira örültem, hogy látom őt, hogy meg akartam érinteni. Nem vízió? Bele akartam túrni dús, sötét hajába, és belélegezni bódító illatát. Le sem vettem róla a szemem, míg szigorúan nézte az aszfaltot, mintha csak rá haragudna mindenért. Mintha ő lenne a hibás minden szörnyűségért, ami őt és engem ért. Féltem, hogy a következő másodpercben majd köddé válik a szemem láttára, s újra messzire megy, egyedül hagy engem. De nem vagyok már egyedül, emlékeztettem magam. S erősebb is vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Tudtam, hogy az élet mindig le tud teríteni, de hittem abban, hogy bármi is vár még rám a sarkon túl – ahová nem lát el a szemem –, majd képes leszek megküzdeni vele.

10. fejezet ~ Sokk

1 évvel, és 2 hónappal korábban…

A fiú szemében szikrázott a tehetetlen düh, ökölbe szorított kezei remegtek az elfojtott indulattól. Ép ésszel fel sem bírta fogni, mi történt. Szíve teljes mértékben feldolgozhatatlannak és befogadhatatlannak találta az információt. Lehetetlen. Minden annyira zavaros volt, minden annyira homályos.

Csak arra emlékezett, hogy fájt. Valami ott belül, a mellkasánál, kissé baloldalon. Aztán már guggolva, két tenyerét egymás felé fordítva, ujjait összefonva nézte az elmosódott, villogó szirénákat és hallotta tompa hangjukat. Akkor látott először mentősöket és rendőröket élőben, addig csak a televízióban volt szerencséje hozzájuk. Mégsem kívánta, hogy így legyen, nem akarta ő saját bőrén tapasztalni az ilyesmit, megelégedett volna egy sorozattal.

Arra eszmélt, hogy a mentő elviszi a fekete zsákot. Nem látta, mi van benne, de pontosan tudta. Magát okolta, gyűlölte minden elvesztegetett másodpercért.

- Csináljanak már valamit, a kurva életbe! – üvöltötte, mikor eléggé magához tért.

- Uram, kérem, higgadjon le – tette vállára kezét egy középkorú rendőrtiszt. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében.

- Tegyenek többet! – rúgott egy fába. – Ez nem lehet! – zokogta. Nem szégyellte könnyeit, mindig is úgy tartotta, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy sosem mutatja ki, ha szenved valamitől. Ennek ellenére sosem sírt ezelőtt.  Most mégis úgy rázta vállát a hangtalan zokogás, mint egy nagyra nőtt csecsemőt. Izmos háta begörnyedt, ahogy tenyerébe temette arcát.

- Sajnálom, uram. El sem tudom képzelni, mit érez most – lépett kicsit hátrébb a tiszt. A fiút zavarta, hogy ilyen sajnálattal bámulják, de ez volt a legkevesebb. – Ennyit tehettünk.

Tudta, hogy bűn, amit tesz. Tudta, hogy a pokolra fog jutni. Azt is tudta, hogy sosem fogja megbocsátani magának, és mindig marni fogja a bűntudat. De vállalta. Mert azzal is tisztában volt, hogy nem képes így élni. Azzal is, hogy a lány nem helyeselné, amit tenni készül, és mindenáron megpróbálná lebeszélni. De ő nagyobb büntetést akart, ezért megölte a szörnyeteget. Megölte a férfit.

9. fejezet ~ Fülemüle

Finom csókokra az arcomon ébredtem. Mélyen beszívtam a levegőt, az álom édes illata még ott keringett körülöttem. Nem akartam felkelni. Nem akartam kilépni az elmém által elém vetített csodás képek közül.  De ahogy kinyitottam a szemem, és megéreztem Fred ölelő karját magam körül, rájöttem, hogy ezúttal nem csak a képzeletem játéka volt. Tényleg megtörtént a tegnap este. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy Fredericket tiszta erőmből magamhoz szorítottam, és már nem az álom illatát szagoltam, hanem őt. Ő is vidáman nézett szemeimbe, hajamat gyengéden hátraseperte vállamról, és hüvelyujjával megsimította arcomat. Tökéletes pillanat lett volna, ha egy kis hatéves manó meg nem töri a varázst azzal, hogy megrohamoz minket. Tom ugyanis ránk vetette magát, amint meglátta, hogy az ágyban fekszünk. Végre egyikünk sem aludt a kanapén. Mégis így, Tommal együtt tűnt teljesnek a reggel.

- Lehet szülinapi bulim? – nézett ránk hatalmas szemekkel.

- Tom, a szülinapod szeptemberben lesz – válaszolt Fred rezignáltan.

- Tudom, de Charitynek tegnap volt, és gondoltam, ha ő nem rendez bulit, majd én…

8. fejezet ~ Életben vagyok!

Fred szemei csillogtak, ahogy rám nézett a tompa világításban. Enyhén megráztam a fejem, és a szemem azt üzente; eszem ágában sincs. De mindketten tudtuk jól, hogy végül úgyis megadom majd magam. Keze a combomra siklott, enyhén megszorította, és kérlelő pillantása megsajdította a szívem. Nem adtam be könnyen a derekam.

- Táncolj velem – búgta a fülembe. – Egyetlen tánc.

- Nem – toltam el nevetve. Behúztam a nyakam, mikor a hideg végigszaladt a hátamon és megbizsergett a nyakam a fiú hangjától, és a poharam után nyúltam, majd ittam egy kortyot az üdítőmből. A szénsav marta a nyelvem, amitől felhúztam az orrom, sok kis apró ráncot képezve. Nem szerettem a fájdalmat, még akkor sem, ha ilyen enyhéről volt szó.

- Ki tudja, mikor lesz alkalmunk megint – hajolt oda újra. – Ez az első esküvő, amin itt vagy velem. Egyetlen táncot kérek tőled, és ígérem, nem nyaggatlak tovább – emelte fel kezeit ártatlanságát bizonyítva. Egy lassú szám indult, és tudtam; most, vagy soha. Még egy kortyot ittam, aztán felálltam, megigazítottam hozzám simuló koktélruhámat, és cserébe a legédesebb mosolyt kaptam jutalmul. A cipő rémesen törte a lábam, ezért kétségbeesetten markoltam Frederick karját. Biztosan tartott. A tánctérre érve lassan körbeforgatott magam körül, aztán a derekamnál fogva magához húzott, a csípőnk összeért.

7. fejezet ~ Valóra váljon

- Csinálok nutellás palacsintát – ajánlottam fel, mikor a Fred és az én hasam is szinkronban kordult meg, és egyszerre néztünk egymásra, aztán ugyanabban a másodpercben kezdtünk nevetni. Fred nem ellenkezett, már egy órája voltunk ébren és beszélgettünk mindenféléről. A szülei elvitték Tomot az állatkertbe, úgyhogy csak ketten voltunk otthon. Én pedig áldottam az eszem, amiért anya körülbelül tíz éves koromban megtanított palacsintát sütni.

- Meddig maradsz? – kérdezte, miközben a nyers tésztát kavargattam. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy haza kéne mennem. Elrepült az idő, és valamiért rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy itt kell hagynom ezt a kedves házat, és nem mellesleg a kedves embereket is. Az otthonérzést.

- Ha megettük a palacsintát – feleltem halkan, és kiöntöttem az első adagot a palacsintasütőbe.

- Az egészet? – nevetett a fiú.

Mosolyogva megráztam a fejem.

- Maradhatnál tovább. Szombat van, holnap pedig bemehetnénk ketten – vetette fel, és elővette a nutellát.

Megfordítottam egy tésztát, és néztem, hogyan sül át a másik oldala is. – Felhívom apát – jelentettem ki végül. Láttam, hogy Fred elégedetten elvigyorodik, és kihozta a szobából a telefonomat, majd miután megbeszéltem apával a távollétem okát, hangos zenét indított. Két perc múlva már teli torokból énekeltük a zenéket, és amikor Fred háttal állt nekem, még táncoltam is. Egy palacsinta bánta mindössze.

6. fejezet ~ A lány

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? 

- Ha ezt elmondom, tényleg azt fogod hinni, hogy meg akarlak ölni – nevetett. 

- Úristen, áruld el, kérlek! 

Frederick elkomolyodott. - Láttalak az állomáson, és láttam, hogy végig sírtál. 

- Követtél? 

- Nem, nem. Itt lakom pár sarokkal arrébb – bökött a háta mögé. – Láttam a lábnyomaidat, és hogy őszinte legyek, aggódtam. 

- Nem is tudom, mit mondjak. Megnyugtató, hogy nem vagy gyilkos. 

- Honnan veszed, hogy nem vagyok? – mosolygott félodalasan. 

Mielőtt válaszoltam volna, szememmel végigmértem, pedig már rég tudtam, mit fogok felelni. - Nem tűnsz annak. 

A fiú szerényen elmosolyodott, feltápászkodott a földről és felsegített engem is. 

- Mit fogsz most csinálni? Hazamész? – nézett végig rajtam aggódva, mivel már sötét volt, és elég későre járt az idő. De nem tudtam, hova menjek, merre induljak. Nem akartam hazamenni, mert tudtam, hogy akkor nem bírnám tovább, és valami hülyeséget csinálnék. Hosszas csend után megráztam a fejem. 

- Keresek egy helyet, ahol megszállhatok. 

- Gyere – nyújtotta kezét –, segítek.

5. fejezet ~ Rám talál

Egy hónappal Nathon távozása után még mindig képtelen voltam az életre. A nappalokat gyűlöltem nélküle, nem tudtam, mihez kezdjek a rengeteg szabadidőmben. Éjszaka az álmoktól féltem. Zokogva ébredtem egy álomból, amiben Nathont fekete madarak ragadták el tőlem. Felkaptam egy régi futócipőt, összefogtam a hajam és futni indultam. Még ilyen kora hajnalban is jó idő volt kint, szerencsére a pizsamám egy top volt és egy rövidnadrág, így nem kellett különösebben foglalkoznom vele. Nem tudom, hány óra lehetett, olyan hajnali kettőre tippelnék. De nem számított, futottam, amíg a lábaim bírták, és még attól is tovább. Hánytam. Hogy mit, azt nem tudom, mert még mindig keveset ettem. Nem mertem ráállni a mérlegre, nem akartam tudni, hogy mennyit vitt belőlem magával a fiú. Nem tudtam, mivel töltsem ki a bennem maradt űrt. Semmi nem illett a helyére.

Két hónappal később eljutottam oda, hogy szabályokat állítottam fel magamnak. Nem engedtem, hogy rágondoljak. A neve tiltott volt. Nem is tudom, mióta nem hallottam kimondva. A képeket kitöröltem. A kézzelfogható emlékektől megszabadultam. Egyedül Sassy maradt, és az álmok. A futás állandóvá vált, de hajnalok helyett inkább alvás előtt futottam pár kilométert, hogy mielőtt álomba merülök, ne gondolkozzak. Bevált. Két hét után a szervezetem hozzászokott, és nem hánytam. Összeállítottam magamnak egy étrendet, amivel felszedhettem pár kilót. Próbáltam kézben tartani az életem megmaradt részét, és bár a külső szemlélőknek – apának – úgy tűnhetett, hogy sikerült, én még mindig véreztem belül.

4. fejezet ~ Tűz

- Lélegzetelállítóan festesz – suttogta Nathon a fülembe, miközben átkarolt hátulról. Nálunk voltunk kettesben, mert apa elutazott a munkája miatt. Egész nap együtt voltunk. Főztünk is, jobban mondva próbáltunk.

- Nem is látsz – kuncogtam. – Vaksötét van.

- Csukott szemmel is látlak.

Egy pillanatig vártam, aztán behunytam a szemem. - Hiszek neked, mert én is látlak.

- Esküszöl? – Éreztem, ahogy felkönyökölt mellettem az ágyban.

- Nem szoktam esküdözni. De ígérem.

- Ígéred? – értetlenkedett.

- Esküvés helyett ígérem. Ha hozzáteszem, hogy ígérem, akkor nem hazudhatok.

- Lélegzetelállító vagy, Charie. Ígérem – simította el a hajam a vállamról, és csókolgatni kezdte a nyakamat.

- Libabőrös vagyok a csókodtól – húztam végig kezemet csupasz combomon.

- Normális, hogy ennyire vonzódom hozzád?

- Még, ha nem is, legalább ketten vagyunk nem normálisak – feleltem, aztán megcsókoltam, mire Nathon felmordult.

- Te tényleg nem vagy normális. Meg akarsz ölni?

- Eszem ágában sincs – tiltakoztam nevetve. Nathon lecsúsztatta vállamról a spagetti pántot, és ajkát végighúzta a nyomán.

- Álmodj szépet, angyalom – szorított magához. Öt perccel később már mind a ketten aludtunk.

3. fejezet ~ Clar

Nathon hangosan felnevetett, én meg legszívesebben felképeltem volna érte. Nem elég, hogy nem keres, és egy ki tudja, milyen lány nevével illet, még ki is nevet. Elléptem mellette, hogy bemenjek a kapun, de megfogta a kezem és visszahúzott.

- Én nem nevetek, Nathon - mondtam komolyan, de félmosolya nem lankadt.

- Szóval szeretnéd tudni, hogy ki az a Clar?

- Örülnék, ha elárulnád. - Mellkasom előtt összefontam a karom.

- Édes, amikor féltékenykedsz - simította meg az arcom, de elfordítottam a fejem.

- Ki az a Clar?

- Te vagy Clar - felelte.

- Tessék? - hőköltem hátra. Ennél bénább dumát sem hallottam még. - Már hogy lennék Clar? Az én nevem Charity. Nem tudom, miről beszélsz, Nathon - ráztam a fejem idegesen. Kezdett kihozni a sodromból.

- Hallgass végig! - kért, aztán türelmesen magyarázni kezdett.  - A Clar egy becézés. Charity, a neved roppantul hasonlít a Clarityhez, ami fényt, tisztaságot, világosságot jelent. - Két keze közé fogta az arcomat, s szemembe nézve folytatta. - Azt, amit te jelentesz nekem. A Clarity becézve Clar. Te vagy Clar, kedvesem. Az én Clarem.

Egészen fél perccel azelőttig eszem ágában sem volt megcsókolni Nathon Daveyt. Nem tudom, hogy a közelsége részegített meg, a hangja vagy az, amit mondott, de mire az utolsó szót is kiejtette, tudtam, hogy madarat lehetne fogatni velem. Nem emlékszem pontosan, hogy történt. Úgy rémlik, hogy lehunytam a szemem, aztán csak csókoltam a puha, Nathon ízű ajkakat egészen addig, míg a csillagok sírni nem kezdtek, s az idő meg nem állt.

- Hol voltál? Miért nem kerestél? - kérdeztem, mikor a világ megszűnt forogni.

- Gondolkoznom kellett egy kicsit, ne haragudj rám. - Nathon szeme furcsán csillogott a sötétben a lámpák fénye alatt, de aznap este semmi nem érdekelt igazán. Nem haragudtam.

- Soha többet ne csinálj ilyet - dünnyögtem kalapáló szívéhez bújva.

- Nem fogok - hazudta.

- Akkor jó.