11. fejezet ~ Fuss!

Csak álltunk ott, mindhárman bénultan a váratlan fordulattól. Nem akartam, nem tudtam hinni a szememnek s a fülemnek. Már minden annyira zavaros volt, a világom a feje tetejére állt és megrázta magát, hogy amit eddig tisztán láttam, az is érthetetlen legyen. S – még ha volt is ésszerű magyarázat minderre – nem akartam már ilyen világban élni.

Nathon zsebre dugott kézzel, csak fejével intve invitált sétára. Bizonytalanul néztem vállam felett a mögöttem álló Rachelre, aki bólintott, így lassan elindultam a fiúval. A nő még a kapuban maradt és ő is éppoly’ értetlenül bámult utánunk, amíg látszottunk, mint én tettem volna.

- Azt se tudom, mit akarok előbb hallani – csóváltam meg a fejem. Olyan valószerűtlen volt az egész jelenet. Még az is felmerült bennem, hogy csupán egy álom az egész, még a bál előtti éjszaka van, és egy vad álomban veszek részt –, de mikor ránéztem a mellettem haladó fiúra, biztos lettem benne, hogy valóság. Álomszerű valóság. Néztem tökéletes vonásait, messzire kalandozó pillantását, gondterhelt arcát, miként gondolkozott, hogyan is vallja be vétkeit. Egyszeriben annyira örültem, hogy látom őt, hogy meg akartam érinteni. Nem vízió? Bele akartam túrni dús, sötét hajába, és belélegezni bódító illatát. Le sem vettem róla a szemem, míg szigorúan nézte az aszfaltot, mintha csak rá haragudna mindenért. Mintha ő lenne a hibás minden szörnyűségért, ami őt és engem ért. Féltem, hogy a következő másodpercben majd köddé válik a szemem láttára, s újra messzire megy, egyedül hagy engem. De nem vagyok már egyedül, emlékeztettem magam. S erősebb is vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Tudtam, hogy az élet mindig le tud teríteni, de hittem abban, hogy bármi is vár még rám a sarkon túl – ahová nem lát el a szemem –, majd képes leszek megküzdeni vele.

10. fejezet ~ Sokk

1 évvel, és 2 hónappal korábban…

A fiú szemében szikrázott a tehetetlen düh, ökölbe szorított kezei remegtek az elfojtott indulattól. Ép ésszel fel sem bírta fogni, mi történt. Szíve teljes mértékben feldolgozhatatlannak és befogadhatatlannak találta az információt. Lehetetlen. Minden annyira zavaros volt, minden annyira homályos.

Csak arra emlékezett, hogy fájt. Valami ott belül, a mellkasánál, kissé baloldalon. Aztán már guggolva, két tenyerét egymás felé fordítva, ujjait összefonva nézte az elmosódott, villogó szirénákat és hallotta tompa hangjukat. Akkor látott először mentősöket és rendőröket élőben, addig csak a televízióban volt szerencséje hozzájuk. Mégsem kívánta, hogy így legyen, nem akarta ő saját bőrén tapasztalni az ilyesmit, megelégedett volna egy sorozattal.

Arra eszmélt, hogy a mentő elviszi a fekete zsákot. Nem látta, mi van benne, de pontosan tudta. Magát okolta, gyűlölte minden elvesztegetett másodpercért.

- Csináljanak már valamit, a kurva életbe! – üvöltötte, mikor eléggé magához tért.

- Uram, kérem, higgadjon le – tette vállára kezét egy középkorú rendőrtiszt. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében.

- Tegyenek többet! – rúgott egy fába. – Ez nem lehet! – zokogta. Nem szégyellte könnyeit, mindig is úgy tartotta, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy sosem mutatja ki, ha szenved valamitől. Ennek ellenére sosem sírt ezelőtt.  Most mégis úgy rázta vállát a hangtalan zokogás, mint egy nagyra nőtt csecsemőt. Izmos háta begörnyedt, ahogy tenyerébe temette arcát.

- Sajnálom, uram. El sem tudom képzelni, mit érez most – lépett kicsit hátrébb a tiszt. A fiút zavarta, hogy ilyen sajnálattal bámulják, de ez volt a legkevesebb. – Ennyit tehettünk.

Tudta, hogy bűn, amit tesz. Tudta, hogy a pokolra fog jutni. Azt is tudta, hogy sosem fogja megbocsátani magának, és mindig marni fogja a bűntudat. De vállalta. Mert azzal is tisztában volt, hogy nem képes így élni. Azzal is, hogy a lány nem helyeselné, amit tenni készül, és mindenáron megpróbálná lebeszélni. De ő nagyobb büntetést akart, ezért megölte a szörnyeteget. Megölte a férfit.

9. fejezet ~ Fülemüle

Finom csókokra az arcomon ébredtem. Mélyen beszívtam a levegőt, az álom édes illata még ott keringett körülöttem. Nem akartam felkelni. Nem akartam kilépni az elmém által elém vetített csodás képek közül.  De ahogy kinyitottam a szemem, és megéreztem Fred ölelő karját magam körül, rájöttem, hogy ezúttal nem csak a képzeletem játéka volt. Tényleg megtörtént a tegnap este. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy Fredericket tiszta erőmből magamhoz szorítottam, és már nem az álom illatát szagoltam, hanem őt. Ő is vidáman nézett szemeimbe, hajamat gyengéden hátraseperte vállamról, és hüvelyujjával megsimította arcomat. Tökéletes pillanat lett volna, ha egy kis hatéves manó meg nem töri a varázst azzal, hogy megrohamoz minket. Tom ugyanis ránk vetette magát, amint meglátta, hogy az ágyban fekszünk. Végre egyikünk sem aludt a kanapén. Mégis így, Tommal együtt tűnt teljesnek a reggel.

- Lehet szülinapi bulim? – nézett ránk hatalmas szemekkel.

- Tom, a szülinapod szeptemberben lesz – válaszolt Fred rezignáltan.

- Tudom, de Charitynek tegnap volt, és gondoltam, ha ő nem rendez bulit, majd én…

8. fejezet ~ Életben vagyok!

Fred szemei csillogtak, ahogy rám nézett a tompa világításban. Enyhén megráztam a fejem, és a szemem azt üzente; eszem ágában sincs. De mindketten tudtuk jól, hogy végül úgyis megadom majd magam. Keze a combomra siklott, enyhén megszorította, és kérlelő pillantása megsajdította a szívem. Nem adtam be könnyen a derekam.

- Táncolj velem – búgta a fülembe. – Egyetlen tánc.

- Nem – toltam el nevetve. Behúztam a nyakam, mikor a hideg végigszaladt a hátamon és megbizsergett a nyakam a fiú hangjától, és a poharam után nyúltam, majd ittam egy kortyot az üdítőmből. A szénsav marta a nyelvem, amitől felhúztam az orrom, sok kis apró ráncot képezve. Nem szerettem a fájdalmat, még akkor sem, ha ilyen enyhéről volt szó.

- Ki tudja, mikor lesz alkalmunk megint – hajolt oda újra. – Ez az első esküvő, amin itt vagy velem. Egyetlen táncot kérek tőled, és ígérem, nem nyaggatlak tovább – emelte fel kezeit ártatlanságát bizonyítva. Egy lassú szám indult, és tudtam; most, vagy soha. Még egy kortyot ittam, aztán felálltam, megigazítottam hozzám simuló koktélruhámat, és cserébe a legédesebb mosolyt kaptam jutalmul. A cipő rémesen törte a lábam, ezért kétségbeesetten markoltam Frederick karját. Biztosan tartott. A tánctérre érve lassan körbeforgatott magam körül, aztán a derekamnál fogva magához húzott, a csípőnk összeért.

7. fejezet ~ Valóra váljon

- Csinálok nutellás palacsintát – ajánlottam fel, mikor a Fred és az én hasam is szinkronban kordult meg, és egyszerre néztünk egymásra, aztán ugyanabban a másodpercben kezdtünk nevetni. Fred nem ellenkezett, már egy órája voltunk ébren és beszélgettünk mindenféléről. A szülei elvitték Tomot az állatkertbe, úgyhogy csak ketten voltunk otthon. Én pedig áldottam az eszem, amiért anya körülbelül tíz éves koromban megtanított palacsintát sütni.

- Meddig maradsz? – kérdezte, miközben a nyers tésztát kavargattam. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy haza kéne mennem. Elrepült az idő, és valamiért rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy itt kell hagynom ezt a kedves házat, és nem mellesleg a kedves embereket is. Az otthonérzést.

- Ha megettük a palacsintát – feleltem halkan, és kiöntöttem az első adagot a palacsintasütőbe.

- Az egészet? – nevetett a fiú.

Mosolyogva megráztam a fejem.

- Maradhatnál tovább. Szombat van, holnap pedig bemehetnénk ketten – vetette fel, és elővette a nutellát.

Megfordítottam egy tésztát, és néztem, hogyan sül át a másik oldala is. – Felhívom apát – jelentettem ki végül. Láttam, hogy Fred elégedetten elvigyorodik, és kihozta a szobából a telefonomat, majd miután megbeszéltem apával a távollétem okát, hangos zenét indított. Két perc múlva már teli torokból énekeltük a zenéket, és amikor Fred háttal állt nekem, még táncoltam is. Egy palacsinta bánta mindössze.

6. fejezet ~ A lány

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? 

- Ha ezt elmondom, tényleg azt fogod hinni, hogy meg akarlak ölni – nevetett. 

- Úristen, áruld el, kérlek! 

Frederick elkomolyodott. - Láttalak az állomáson, és láttam, hogy végig sírtál. 

- Követtél? 

- Nem, nem. Itt lakom pár sarokkal arrébb – bökött a háta mögé. – Láttam a lábnyomaidat, és hogy őszinte legyek, aggódtam. 

- Nem is tudom, mit mondjak. Megnyugtató, hogy nem vagy gyilkos. 

- Honnan veszed, hogy nem vagyok? – mosolygott félodalasan. 

Mielőtt válaszoltam volna, szememmel végigmértem, pedig már rég tudtam, mit fogok felelni. - Nem tűnsz annak. 

A fiú szerényen elmosolyodott, feltápászkodott a földről és felsegített engem is. 

- Mit fogsz most csinálni? Hazamész? – nézett végig rajtam aggódva, mivel már sötét volt, és elég későre járt az idő. De nem tudtam, hova menjek, merre induljak. Nem akartam hazamenni, mert tudtam, hogy akkor nem bírnám tovább, és valami hülyeséget csinálnék. Hosszas csend után megráztam a fejem. 

- Keresek egy helyet, ahol megszállhatok. 

- Gyere – nyújtotta kezét –, segítek.