2014. december 17., szerda

2. fejezet ~ Szakadék

Azt mondják, az ember tudja, ha szerelmes. Én nem tudtam, vagy heteken keresztül hazudtam magamnak. Feltűnt, hogy megváltoztak a napjaim. Észrevettem, hogy Nathon megváltoztatta az életemet, megváltoztatott engem is, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De ennyi volt, amit tudtam. Mindösszesen ennyi. Aztán egyik reggel rózsaszín bolyhos zokniba dugott lábbal és felhúzott térddel ültem az asztalnál - ahogy mindig is - és ettem a csokis müzlimet. Március volt, az udvart néztem, ahogy egyre kevesebb hó volt a füvön, és arra gondoltam, hogy a tavasz tényleg szép lesz. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor apa helyet foglalt mellettem. Összerezzentem, mikor megszólalt, pedig nem volt hangos.
- Jó étvágyat!
- Köszönöm.
Elmosolyodott, és tudtam, hogy anya jutott eszébe a csokis müzliről is, de tisztában volt vele, hogy nem akarom hallani, ezért sosem mondta el, mi járt akkor a fejében.
- Én tudom, hogy talán ez az utolsó, amire vágysz, de olyan régen beszélgettünk már, és... Örülnék, ha...
Azelőtt imádtam apával beszélgetni. Mesélt a nagyszüleimről, akiket sosem ismerhettem, és mesélt a kalandjairól gyerekként, majd tiniként. Elmesélte az első csókját egy Ashley nevű lánnyal, és elmesélte az első találkozását anyával. Mesélt kirándulásokról és arról is, hogy milyen volt, amikor baba voltam. Talán olyat is mesélt, ami igaz sem volt, de nem foglalkoztam vele, mert vágytam a meséimre. Sosem fogyott ki belőlük. Kisebb koromban elképzeltem, hogy majd mikor nagyobb leszek, én is elmondom neki az első csókomat, ő meg segít majd a fiúkkal. De aztán anya meghalt, és apám magamra hagyott mindennel.
- Miről szeretnél beszélgetni?

2014. december 15., hétfő

1. fejezet ~ Kristálytél

Hittem a szerelemben. Világéletemben hittem benne. Ezt körülbelül öt éve mondhattam el legutóbb, mert utána már megingott a hitem. Láttam embereket, akik szenvedtek miatta. Láttam, hogy sírtak és fájdalmat okoztak egymásnak. Eldöntöttem, hogy én nem akarok szerelmes lenni soha. Ekkor voltam tizenkét éves.
Rá öt évre beütött a ménkű. Tél volt, olyan fogcsikorgatós hideg, a bőröd alá is beférkőző, ami még a lelkedet is megfagyasztja, ha nem fűt belülről valami. Engem nem fűtött. Boldogtalan voltam és elégedetlen az életemmel. Akkor azt hittem, ez a szerelem. Vágyakozni valaki után, akit nem kaphatsz meg. Egyetlen dolgot szerettem a télben: gyönyörködni a hókristályokban, melyek fekete kabátom ujján pihentek meg, vagy beleragadtak a hajamba, ahonnan elolvadtak, mikor beléptem a melegre.
Egymás után teltek az egyforma napjaim. Olykor beültem egy-egy kávéra a barátnőimmel, vagy elmerültem egy jó könyvben, néztem pár filmet, a maradék szabadidőmben pedig az apámmal voltam vagy tanultam. Nem szerettem az életemet, talán élni sem szerettem. Észre sem vettem a jó dolgokat magam körül, csak az érdekelt, hogy teljenek a napok. Hogy legyen vége a télnek, mert én a tavaszt szeretem. Tavasszal majd jön valami jó. Valami más, amire addig vártam.