3. fejezet ~ Clar

Nathon hangosan felnevetett, én meg legszívesebben felképeltem volna érte. Nem elég, hogy nem keres, és egy ki tudja, milyen lány nevével illet, még ki is nevet. Elléptem mellette, hogy bemenjek a kapun, de megfogta a kezem és visszahúzott.

- Én nem nevetek, Nathon - mondtam komolyan, de félmosolya nem lankadt.

- Szóval szeretnéd tudni, hogy ki az a Clar?

- Örülnék, ha elárulnád. - Mellkasom előtt összefontam a karom.

- Édes, amikor féltékenykedsz - simította meg az arcom, de elfordítottam a fejem.

- Ki az a Clar?

- Te vagy Clar - felelte.

- Tessék? - hőköltem hátra. Ennél bénább dumát sem hallottam még. - Már hogy lennék Clar? Az én nevem Charity. Nem tudom, miről beszélsz, Nathon - ráztam a fejem idegesen. Kezdett kihozni a sodromból.

- Hallgass végig! - kért, aztán türelmesen magyarázni kezdett.  - A Clar egy becézés. Charity, a neved roppantul hasonlít a Clarityhez, ami fényt, tisztaságot, világosságot jelent. - Két keze közé fogta az arcomat, s szemembe nézve folytatta. - Azt, amit te jelentesz nekem. A Clarity becézve Clar. Te vagy Clar, kedvesem. Az én Clarem.

Egészen fél perccel azelőttig eszem ágában sem volt megcsókolni Nathon Daveyt. Nem tudom, hogy a közelsége részegített meg, a hangja vagy az, amit mondott, de mire az utolsó szót is kiejtette, tudtam, hogy madarat lehetne fogatni velem. Nem emlékszem pontosan, hogy történt. Úgy rémlik, hogy lehunytam a szemem, aztán csak csókoltam a puha, Nathon ízű ajkakat egészen addig, míg a csillagok sírni nem kezdtek, s az idő meg nem állt.

- Hol voltál? Miért nem kerestél? - kérdeztem, mikor a világ megszűnt forogni.

- Gondolkoznom kellett egy kicsit, ne haragudj rám. - Nathon szeme furcsán csillogott a sötétben a lámpák fénye alatt, de aznap este semmi nem érdekelt igazán. Nem haragudtam.

- Soha többet ne csinálj ilyet - dünnyögtem kalapáló szívéhez bújva.

- Nem fogok - hazudta.

- Akkor jó.

Mire elolvadt a hó, biztos voltam benne, hogy Nathon az, akit sosem akarok majd elveszíteni. Tavasz közepére már el sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet. Egyik este összekaptunk valamin, és morcosan feküdtem le aludni. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Nathonnel egy dombon sétálunk, a szél erősen fúj. Fogjuk egymás kezét, ám a következő pillanatban eleresztjük egymást, és a fiú már nincs mellettem, a szél messzire fújja tőlem. Sírva ébredtem, könnyeim a sötét éjszakába vesztek, felitta az annyi szomorúságot hordozó párna. A telefonomért nyúltam, és gondolkodás nélkül felhívtam Nathont. 

- Clar? Mi a baj? - Hallottam a kétségbeesést a hangjában, és bűntudatom támadt, amiért így megijesztettem. 

- Rémálmom volt. Csak tudnom kellett, hogy jól vagy - motyogtam könnyektől homályosan látva a semmit. 

- Mit álmodtál? 

- Elveszítettelek. 

Szinte láttam magam előtt, ahogy Nathon félig felhúzott lábán könyököl, összeráncolja szemöldökét, és beletúr sűrű hajába. - Itt vagyok, nem mentem sehová - mondta megnyugtatóan. Tudtam, hogy nem lát, de azért szaporán bólogattam. Nathon szépet álmodott, elmesélte nekem. Nem tudom, hogy tényleg azt álmodta-e, vagy csak meg akart vigasztalni, de nem is foglalkoztam akkor vele, csak mély tónusú hangjával, ami képes volt kiűzni belőlem minden kétséget. Ezt a hangot hallgatva merültem álomba.

Van, hogy az ember úgy érzi, nincs szüksége megerősítésre, mert a másik minden pillantásával és tettével a tudtára adja, hogy mennyire szereti. Ezért nem kérdeztem soha Nathontől, hogy igazán szeret-e engem. Vagy, hogy mennyire szeret. Tudtam, hogy felesleges kérdés, mert a szeretet nem szavakban nyilvánul meg, és nekem Nathon minden nap beszélt a tetteivel.

Szerettem azt, ahogy szeretett engem. Ahogy óvott, vigyázott rám és törődött velem. Hogy mindig a kapuig kísért, mindig hosszan megcsókolt búcsúzóul, aztán finom puszit nyomott a homlokomra. Hogy sokszor csak gondolt egyet, és dudaszóval ébresztett. Elvitt hosszú kocsikázásokra a városon kívül, kellemes sétákra invitált a csillagok alatt, és magához ölelt, mikor fáztam. És akkor is, ha nem.

Az ágyamon feküdtünk, Nathon átkarolt, simogatta a karomat, én meg a mellkasára támasztott fejjel hallgattam a szívverését. Olyan megfoghatatlan nyugodtság kerített hatalmába, amit azóta sem sikerült megértenem. Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért inkább nem mondtam semmit, csak megcsókoltam. Semmire nem vágytam jobban, mint arra, hogy Nathon annyira szeressen engem, amennyire én őt. De az ember sosem lehet biztos abban, hogy a másik hogyan és mennyire szereti. Akármit is mond az illető. Hisz’ talán még ő sem tudja. Vagy csak nem akarja tudni. Én sem akartam tudni.

Fél évvel azután, hogy először megcsókoltuk egymást, Nathon reggel értem jött, bekötötte a szemem, és elvitt valahová. Még mielőtt beültem a kocsiba, egy nyakláncot kapcsolt a nyakamba, és egy rózsát adott a kezembe.

- Ezt aputól kaptad? – mutatok az asztalon heverő virágra kifulladva, mert a kertben szaladgáltam előtte.

- Igen, szívem – lép anya azt asztalhoz, és elkezdi levágni a virágról a tüskéket.

- Nagyon szép, mi a neve? – ülök az egyik székre, és felhúzott lábakkal figyelem a folyamatot. Egészen elvarázsol.

- Vörös rózsa.

- Azért kaptad, mert szeret téged?

- Igen, és egy szép napon majd te is kapsz valakitől, aki szeret.

- De te szereted apát, igaz?

- Igen.

- Akkor miért nem adsz neki rózsát? – értetlenkedek.

- Mert a lányok nem adnak virágot a fiúknak – teszi le az ollót, és mutatóujjával megnyomja az orromat. Megtölt egy vázát vízzel, és beleteszi a virágot.

- És mi lesz, ha elhervad? Akkor is megtartod? – kérdezem megbűvölve a rózsa szépségétől. Én is akarok egyet.

- Nem. Nem szabad száraz virágot megtartani - okít.

- Miért nem?

- Mert a száraz virág halott, és minden halott élni akar.

- Még akkor sem teheted el, ha nagyon szép, és nagyon szereted azt, akitől kaptad?

- Még akkor sem.

- Anya? – állok fel néhány másodpercnyi csönd után.

- Igen?

- Veszek neked és apának egy rózsát. Jössz velem? Mert nem tudom, hol lehet venni.

Anya dallamos kacagása betölti a konyhát. Aznap délután három rózsa volt otthon. Én is kaptam egyet, és nem tartottam meg.

 Hiába jutottak eszembe édesanyám szavai, miszerint rózsát kiszárítani rosszat jelent, én megtartottam a virágot. Mindig szerettem játszani a sorsommal, míg végül megittam a levét. Túl sok időbe telt, hogy rájöjjek, minden esetben én fogok veszíteni. Ám azon a délutánon csak nyertem. Meleg volt, tűzött a nap, olyan pillanatok voltak ezek, mikor tudja az ember, hogy semmi gond nem lehet. A nyakamhoz nyúltam, amiben a medál lógott. Egy hangjegy. Mikor rákérdeztem, mit jelent, Nathon szerényen azt felelte, hogy tudja, mennyire odáig vagyok a hangjáért, és így mindig eszembe fog jutni. Igen. Ahogy a puncsos fagyiról is, amivel leettem magam.

- Bemutatlak a szüleimnek, Charie – fordult felém a kocsiban, mikor levehettem a szememről a kendőt.

- Tessék? – hőköltem hátra. Erről nem volt szó.

Nathon kacagni kezdett. – Nem erre számítottál.

- Nem, egy kicsit sem – kezdtem bepánikolni. – Mi van, ha nem fognak kedvelni?

- Ugyan már, emiatt ne aggódj – mosolygott.

- Akkor mi miatt aggódjak?

- Semmi miatt. Lazulj el, anya a kedvenc sütiddel készül. És különben is, fél év telt el, Clar. Már réges-régen be kellett volna mutatnom.

- De miért éppen ma? – kötekedtem.

- Emlékszel még, hogy milyen érzés volt fél évvel ezelőtt találkozni velem? Pár óra beszélgetés után úgy éreztem, mintha mindig is ismertelek volna, és tudom, hogy te is. Mintha ennyi év után megtaláltam volna a lányt, akit mindig is kerestem, aki mindig is az enyém volt, csak egyszer régen elveszítettem. Be akarom mutatni ezt a lányt a szüleimnek. Érted már?

- Azt hiszem, igen – bólintottam. Elfordítottam a fejem az ablak felé, mikor kibuggyantak könnyeim, és próbáltam nem figyelni arra, mennyire remegnek a kezeim.

Mikor begurultunk a narancssárga kertes ház elé, már nem csak a kezem remegett. Kétszer nyúltam a kilincs után, de csak harmadjára szálltam ki.

- Nagylevegő, kicsim – nyomott egy puszit a fejem búbjára –, most becsengetek.

Mélyen szívtam be a tiszta, vidéki levegőt, és szaporán vert a szívem, mikor láttam, hogy a kilincs megmozdul. Egy festett szőke hajú, szigorú vonásokat birtokló nő lépett ki az ajtón, és mikor meglátta Nathont, elragadó mosollyal jutalmazta. Szorosan karjaiba zárta, csak aztán pillantott rám. Először kissé kimérten, amitől a szőrszálak égnek meredtek a karomon, de aztán tekintete ellágyult, és két puszival köszöntött.

- Elena Davey. – Kézfogása magabiztos volt, kezei hűvösek.

- Charity Nelson.

- Nagyon, nagyon örülök, hogy megismerhetlek végre! Nathon rengeteget mesélt már rólad – pillantott óvatosan a fiára, aki jobb kezét a derekamon nyugtatta, mintegy támogatásként.

Egyszer filmet néztünk Nathonnel, mikor csörgött a telefonja. Egy darabig általános témákról beszélt az édesanyjával.

- Igen, anya... Tudom, anya... Lehet... Hétvégén… Nem, anya... Most éppen nála vagyok... Már mondtad.

Láttam, ahogy Nathon keze megfeszült a telefon körül, és lopva rám pillantott a szeme sarkából. – Tessék?... Mikor?... Nem akarok erről többet hallani!... Most nem alkalmas, hogy megbeszéljük ezt, este visszahívlak… Jól van, én is. Szia, anya.

- Baj van? – kérdeztem azonnal.  Nem volt jellemző a fiúra, hogy feszülten tegye le a telefont, vagy titkolózzon előttem.

- Anyám… Csak nem igazán elégedett a mostani életemmel – vont vállat, és láttam rajta, hogy valamit nem mondott ki.

- Nem kedvel engem? – érdeklődtem óvatosan.

- Nem erről van szó – karolt át. – Csak nem így képzelte a jövőmet. Veled a világon semmi baja – húzott magához. – És ha lenne, se érdekelne – motyogta halkan, de én még hallottam.

Ezért féltem különösen az Elenával való találkozástól, ám úgy tűnt, hogy tényleg nincs gondja velem. Nathon édesapja – Sam - pedig a legviccesebb ember, akivel találkoztam.

A nap kellemes csevegéssel telt, délután Nathon sétálni vitt, és arra kért, hogy nézzek a narancssárgában popmázó lemenő napra, és mondjam, ami eszembe jut róla.

- Te. Te jutsz róla eszembe – mondtam egy pillanatnyi csend után. – A narancsos cukor. És a szerelem. – Mikor kimondtam az utolsó mondatot, a szemébe néztem. Nathon elmosolyodott, és úgy csókolt, mintha sosem menne le a nap.

De hamarosan sötétség borult ránk, átkarolt minket az éjszaka, és engem mégis olyan biztonságérzet kerített hatalmába, amit legutóbb kislánykoromban éreztem egy vaskos takaró alatt plüssmackómat szorítva.

Nathonéknál pattogatott kukorica várt, és mikor Mrs. Davey filmezni invitált minket, a férje oldalba bökte, és megcsóválta a fejét, aztán ránk kacsintott.

- Hadd legyenek kettesben a fiatalok. Olyan szép ez az éjszaka.

- Na, de – kezdte Elena, de Mr. Davey combjára tette a kezét, és halkan csak annyit mondott. – Engedned kell, Elena, kedvesem.

Mrs. Davey arca megmerevedett, pislogott párat, aztán már újra önmaga volt, és ő is elmosolyodott. – Persze, menjetek csak.

Nem kérdeztem, miért ellenzi az édesanyja, hogy mi kettesben legyünk, csak hagytam, hogy kivezessen a nappaliból a kezemnél fogva a saját szobájába. Akármerre néztem, a képek a falakon arra emlékeztettek, hogy Nathonnek mennyire boldog gyerekkora lehetett ebben a házban. Megálltam egy keretbe foglalt fotó előtt, melyen Nathon egy dús, fekete hajú asszony ölében ült, mindketten önfeledten kacagtak.

- Ő a nagymamád? – mutattam rá.

- Igen, ő volt. Egy nagyszerű asszony, aki túl korán távozott el közülünk. Nagyapám a képet követő évben, nyáron hunyt el rákban. Azt hiszem, a felesége szíve szó szerint meghasadt – nézett szemembe. – Két hónapra rá utánament. A képen nyolc éves vagyok – tette hozzá, hogy be tudjam határolni időben. Igaz, hogy több, mint tíz év eltelt azóta, Nathon még mindig sajgó szívvel emlékezett vissza rájuk. Én pedig nem akartam őt felzaklatni, így nem firtattam tovább.  Nyomott egy puszit a fejem búbjára, megszorítottam a kezét, aztán befészkeltük magunkat az ágyába.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit néztünk, hogy miről szólt, vagy milyen hosszú volt, de még arról sem, hogy egyáltalán ki játszott benne. Mert nem érdekelt. Azon az estén, abban a pillanatban csak és kizárólag az töltötte ki a gondolataimat, hogy Nathon ágyában fekszem. Nathon karjaiban. Olykor csukott szemmel élveztem testének közelségét, bódító illatát, szívverésének ritmusát, máskor lopva pillantottam arcára. Odahajoltam, hogy csókot lopjak, mikor lehet, s mellkasára hajtott fejjel figyeltem, hogyan gyorsul szívdobogása ujjaim lágy érintésére a bőrén. Őrizni akartam ezt a pillanatot, hogy biztonságban érzem magam a szerelmemmel. Én addig nem tudtam, de azon az estén rájöttem, hogy az ember miután szerelembe esett, minden nappal mélyebbre és mélyebbre zuhanhat a szenvedély csapdájában. De nem ellenkeztem. Bódultan hagytam, hogy magával ragadjon az érzés, hogy van hova tartoznom, van, aki szeret, és van, akit szeretek. És bár tisztában voltam vele, hogy az életem soha nem lehet már fenékig tejfel, Nathonnel a napok először csak elviselhetővé váltak, mostanra pedig már nélkülözhetetlenné. Ő tartott fenn a vízen, ő nem hagyta, hogy megfulladjak. Szükségem volt rá, de ami még fontosabb, sikerült elérnie, hogy úgy érezzem, neki is szüksége van rám.