Köszönetnyilvánítás

Nem tudom, kinek köszönjem meg először. Talán a barátnőimnek, akik mindig türelmetlenül várták, hogy új fejezetet írjak, és végre kiderüljön Nathon titka. (Igaz, Betti? :)) Köszönöm a sok segítséget, és ne haragudjatok, ha az idegeitekre mentem, csajok – Laura, Betti, Dóri.

Aztán hálával tartozom a nővéremnek, Szandinak és a barátjának, Gabinak. Köszönöm a részletes – Gabi – és egyértelmű – Szandi – véleményeket.

Nem azért hagytalak utoljára, mert neked köszönöm a legkevésbé… Éppen ellenkezőleg. Köszönök mindent. Tényleg mindent. A legnagyobb csavart igazából miattad találtam ki, és ha te nem kéred mindig, hogy írjak, talán be se fejeztem volna. Úgyhogy köszönöm, Attila – az igazi Fred –, igazán. :)

Epilógus

Három évvel később…

 Máshogy telik az idő a hűvösön, de az ember idővel mindenhez képes hozzászokni. A szar koszthoz és egyéb trágyaságokhoz.

Ülök azon a kibaszottul kemény széken, és várom egyik látogatómat, aki minden héten benéz hozzám, immáron harmadik éve. Már mosolyog a szám, mert tudom, hogy jön. Aztán meg is jelenik, és még a mogorva őrökre is kedvesen kivillantja fogait, nem hagyja, hogy elrontsák a napját. De mikor megpillant engem, a szemei is vidáman villannak, és nehéz elhinnem, hogy létezik ember, aki szeret engem. Hogy valakinek csak azért lesz jó kedve, mert találkozhat velem.

- Jól áll így a hajad – dicsérem, mikor leül velem szembe. Máskor egyenes haja most hullámokban keretezi arcát. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy mindig is. 

- Köszönöm. – Még édesebben mosolyog, s úgy érzem, már csak ezért a mosolyért élek. A táskájába nyúl, és kiveszi belőle a szokásos narancsos cukorkát, és kiborít néhány szemet az asztalra. Emlékszem, annak idején ezzel próbáltam elérni, hogy eszébe jussak, és hogy emlékezzen rám, hiszen mielőtt elfelejtett, minden nap ettünk ilyet. Most is veszünk belőle, és jól elcsevegünk mindenféléről. Mesél az életéről és öröm hallgatni.

- Frederick tényleg nem haragszik, amiért találkozol velem? – kérdezem.

- Nem – csóválja a fejét. – Csodálatos férfi, és nagyon megértő. Mindent elmondtam neki, és hálás, amiért ilyen… Amiért olyan bátor voltál, és megtetted ezt értem.

Időről időre el kell ezt mondania nekem, mert nem akarom, hogy bármiféle rossz hatással legyek a kapcsolatukra.

- Jó magaviselettel egy év múlva szabadulsz is, Nathon! – örül. Én pedig bólogatok.

- Clar, ma valahogy különösen boldognak tűnsz – jegyzem meg, mikor induláshoz készülődik.

Szégyenlősen ráharap az ajkára – amitől mindig is odág voltam –, aztán bólogatni kezd, és lefogja bő, virágos ruháját, hogy rásimuljon kidudorodó hasára.

- Most már el szabad mondani – kuncog. – Négy hónapja kisbabát várok.

- Ó! – döbbenek meg. Várható volt ugyan a dolog, mert már egy éve annak, hogy összeházasodtak, és tudtam, hogy Clar fiatalon akar édesanya lenni, mégis meglep. Valósággal sugárzik a nő az örömtől. – Hát, gratulálok nektek – mosolygok. – Lány vagy fiú lesz?

- Kisfiú – simogatja gömbölyödő pocakját, és már tudom, hogy csodálatos édesanya lesz. – Louie.

Én is őszintén boldog vagyok, ahogy nézem, mikor kecsesen kisétál, és csak egy kicsit vagyok féltékeny, amiért nem enyém a baba, mert szeretem ezt a nőt, és egész életemben szeretni fogom. De éppen ezért vigyorgok, mert látom, hogy őrülten boldog Frederickkel. Képes őt annyira boldoggá tenni, amennyire én már nem tudnám. És hiába szakad meg egy kicsit a szívem, azért hálás vagyok.

Még egy ideig érzem a számban a narancsos cukor ízét, aztán iszok egy korty vizet, hogy eltűnjön az édes érzet. Igen… Minden szerelemnek megvan a maga utánozhatatlan íze.

13. fejezet ~ Emlékszem

Lábaim maguktól vittek a kapu felé, de az utol pillanatban visszafordultam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol van Nathon. Rachel azonban már ott állt az ajtóban, kezében telefon villant.

- Hívd fel! – nyomta kezembe.

Ujjaim annyira remegtek, hogy csak harmadjára sikerült tárcsázni. A készülék hosszan kicsöngött, és már éppen visszaadtam volna a nőnek, mikor felvette.

- Rachel? – hangja még készüléken keresztül is megrázta bensőmet; hihetetlen volt, hogy hallottam őt.

- Nem, Charity vagyok – szólaltam meg végre. Olyan mély csend lett a vonal másik felén, hogy azt hittem, Nathon kinyomta. De nem, még mindig hívásban voltunk.

- Mit szeretnél? – Hangszíne sokkal kedvesebb volt, mint amire számítottam. Mintha csak csevegnénk, vagy nem is tudom.

- Ööö, hol vagy most? – Kissé inamba szállt a bátorságom, mert féltem, hogy meg sem mondja, nehogy odamenjek.

- A parkban ülök egy padon – közölte, és nyilvánvaló volt, hogy nem érti, mire készülök.

- Azonnal ott vagyok – jelentettem ki, mielőtt meggondolhatnám magam, és egy hálás pillantást vetve Rachelre, visszaadtam neki a mobilt, aztán elvettem kezéből a kocsi kulcsot – mindenre gondolt – a garázsba szaladtam és bepattantam a járműbe. Mielőtt indítottam volna, két tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam csillapítani reszketésemet. Tartottam tőle, hogy ilyen állapotban kell vezetnem, de nem volt más választásom.

12. fejezet ~ Emlékezz!

Még mindig minden ízemben remegtem, mikor elhúzódtam a fiútól. Valami ismerős félelem fojtogatott, amitől minél előbb menekülni akartam – egyenesen a fiú védelmező karjai közé. Nem akartam, hogy elengedjen, annyira féltem.

- Istenem, Charie, mi a baj? – mért végig aggódva, és homlokán ráncok jelentek meg. Fejem apró rázásokkal felelt, én csendben maradtam; képtelen voltam beszélni a sokktól.

- El kell mondanod, mi történt – tette két kezét vállaimra, mélyen a szemembe nézett.

- Egy férfi… - nyögtem, és éreztem, ahogy kezei erősebben markolják húsomat, és lesápad. – Azt hiszem… Bántani akart… De elfutottam. – Hebegtem-habogtam, de úgy tűnt, Fred megnyugodott kissé, miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom nem esett.

- Jól vagy? – kérdezte azért.

Bólintottam, de tudtam, hogy képtelen leszek kitenni a lábam a házból. – Nagy gond lenne, ha szeretném nálad tölteni az éjszakát? – néztem rá pilláim alól óvatosan. Többször aludtunk már együtt, de az albérletben sosem szoktam zavarni, mert Fred nagyon ritkán volt itt, és nem bírtam a bérlőtársát.

Láthatta arcomon a vívódást, mert miután bólintott, hozzátette: - Nincs itt George. Menj, zuhanyozz le, a szobámban leszek – tolt a fürdő felé, én pedig engedelmes kislány módjára hallgattam rá.