Hittem a szerelemben. Világéletemben hittem benne. Ezt körülbelül öt éve mondhattam el legutóbb, mert utána már megingott a hitem. Láttam embereket, akik szenvedtek miatta. Láttam, hogy sírtak és fájdalmat okoztak egymásnak. Eldöntöttem, hogy én nem akarok szerelmes lenni soha. Ekkor voltam tizenkét éves.
Rá öt évre beütött a ménkű. Tél volt, olyan fogcsikorgatós hideg, a bőröd alá is beférkőző, ami még a lelkedet is megfagyasztja, ha nem fűt belülről valami. Engem nem fűtött. Boldogtalan voltam és elégedetlen az életemmel. Akkor azt hittem, ez a szerelem. Vágyakozni valaki után, akit nem kaphatsz meg. Egyetlen dolgot szerettem a télben: gyönyörködni a hókristályokban, melyek fekete kabátom ujján pihentek meg, vagy beleragadtak a hajamba, ahonnan elolvadtak, mikor beléptem a melegre.
Egymás után teltek az egyforma napjaim. Olykor beültem egy-egy kávéra a barátnőimmel, vagy elmerültem egy jó könyvben, néztem pár filmet, a maradék szabadidőmben pedig az apámmal voltam vagy tanultam. Nem szerettem az életemet, talán élni sem szerettem. Észre sem vettem a jó dolgokat magam körül, csak az érdekelt, hogy teljenek a napok. Hogy legyen vége a télnek, mert én a tavaszt szeretem. Tavasszal majd jön valami jó. Valami más, amire addig vártam.
Eltelt a karácsony, a szilveszter, és bár új év köszöntött be, én a régi maradtam. Apámmal azon veszekedtünk, hogy túl sokat vagyok távol otthonról. Én nem akartam megérteni, miért ragaszkodik ahhoz, hogy azzal a gyásszal teli, fájdalmasan szomorú házban éljek, míg ő azt nem akarta megérteni, én miért nem vágyom arra, hogy vele legyek. Anyám hat hónapja halt meg autóbalesetben. Igyekeztem nem ott lenni, ahol neki kellett volna, és nem volt mégsem. Apám ezt nem fogadta el, így folyton veszekedtünk. Ahogy aznap is. Mérges lettem, beültem a kocsiba, hogy csapjak egy kört, és ne kelljen fojtogató légkörben lennem. Csúszott az út, én pedig túl ingerült voltam ahhoz, hogy a vezetésre tudjak koncentrálni, majdnem karamboloztam, de még idejében a fékre tapostam. Jobbnak láttam, ha nem vezetek ilyen állapotban, így leparkoltam egy Starbucks előtt, és bementem, hogy igyak egy kávét. A hely zsúfolásig volt, ezért, miután megkaptam a kávémat kisétáltam, és kesztyűbe bújtatott kezemben tartva a poharat, leültem egy havas padra. Lényegtelen volt, hol vagyok, csak el akartam menekülni. Csendre volt szükségem, és arra, hogy megmentsenek. Megmentsenek engem magamtól.
- Szia - szólított meg valaki. Először fel sem fogtam, hogy hozzám címezte szavait, csak miután megállt előttem jöttem rá, hogy nekem beszél. Felpillantottam, és egy meleg, mosolygós, barna szempár nézett le rám. Nem tudtam megszólalni. - Foglalt ez a hely? - bökött a tök üres padra, ahol ültem. Megráztam a fejem, ő pedig helyet foglalt mellettem.
- Nathon vagyok - mutatkozott be.
Pár másodpercig összehúzott szemekkel méregettem, próbáltam felmérni, mennyire biztonságos kiadni a nevemet. Ártatlan mosollyal figyelt, én pedig megadtam magam. - Charity.
- Szép név. Kire vársz?
- A halálra - mondtam. Poén akart lenni, de túl komolyra sikerült, mert Nathon nem nevetett, és én sem. - Valójában senkire - tettem hozzá, mielőtt beutalna a pszichiátriára. Arra számítottam, hogy a srác feláll és magamra hagy, ehelyett maradt. Mintha megérezte volna, hogy nagyobb szükségem van rá, mint azt be merném ismerni. Elővette a telefonját, pötyögni kezdett rajta, majd felpillantott, és mikor találkozott a pillantásunk, elmosolyodott. Én képtelen voltam rá.
- Te kit vársz? - néztem a telefont, amit elrakott a zsebébe.
- Egy lánnyal lett volna randim, de éppen az előbb mondtam le. Fontosabb dolgom akadt - vonta meg a vállát.
- Meg kell mentened a világot? - gúnyolódtam. Nem bírtam, ha valaki úgy tett, mintha bármikor bárkit megkaphatna, mintha az összes lány a lábai előtt heverne. Még ha így is volt.
- Azt még nem tudom, hogy ez a lány a világot fogja-e nekem jelenteni, mindenesetre őt kell megmentenem. - Széttárta a karját, amitől néhány friss hópihe hullott róla a földre. Megforgattam a szemem.
- Mondd, hogy nem rólam van szó!
- Nem tudom - vigyorgott.
- Csak hogy tisztázzuk - emeltem fel kesztyűs mutatóujjamat. - Én nem szorulok megmentésre. És ha szorulnék is - de nincs így - akkor sem te lennél az, aki megváltoztatná a sorsomat.
Hazudtam, és Nathon tudta ezt, azért nézett rám úgy két órával később, mikor a városban sétálgatva beszélgettünk. Nem értettem őt, nem értettem, miért nem hagyott ott a padon magamra. Nem értettem, miért fontos neki, hogy szeretem-e a telet, és hogy gyakran járok-e a Starbucksba. Nem értettem, miért érdekli, hogy milyen színű a szemem, és hogy milyen a mosolyom. Nem értettem Nathon Daveyt. Nem tudtam róla semmit, nem ismertem őt, nem tudtam, mit várjak. Végül nem vártam semmit. Csak válaszolgattam, ha kérdezett, és azon kaptam magam, hogy szívesen felelek, és érdekel, amit mond. De ami még ettől is furcsább, hogy őt is érdekelte, amit én mondtam. Hónapok óta nem éreztem már, hogy törődnek velem, s mikor ez a srác megtette ezt, legbelül arra vágytam, hogy sose hagyja abba. Nem tudom, mennyi időt töltöttünk együtt, de mire visszakísért a kocsimhoz, már sötét volt. Havazott, a karácsonyi fények díszbe öltöztették a várost, minden tökéletes volt. Csak én nem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Nathon meg fog csókolni. Nem tette, és nem is tudom, mintha rosszul érintett volna. Beültem a járműbe, Nathon kérte, hogy húzzam le az ablakot, mert elfelejtett valamit, így hát megtettem. A srác behajolt, és egy puszit nyomott az arcomra, aztán elhajtottam, de még sokáig figyeltem a szövetkabátos idegent a visszapillantóból. Megijesztettem saját magamat.
Azt hittem, nem látom őt többé. És nem is láttam, egészen egy hónappal későbbig. Nem tudom, léteznek-e véletlenek, vagy hogy egyáltalán hiszek-e bennük, de Nathonnel mindig elég érdekes helyeken futottunk össze. Apámmal egy olasz étteremben vacsoráztunk, és mikor megint ott kötöttünk ki, hogy ő anya kedvencét fogja választani, elegem lett, és otthagytam. Untam már, hogy nem hagyja, hogy feldolgozzam és továbblépjek a saját módomon. Egyszerűen képtelen voltam erre úgy, hogy apu minden áldott nap emlékeztetett.
- Helló, idegen - mosolygott rám, mikor rácsaptam az orrára a női mosdó ajtaját. Fogta az orrát, és csak nevetett.
- Szia, Nathon.
Olyan volt, mintha meg sem lepődött volna. Mintha számított volna rá, hogy itt leszek. Talán tudta is. Talán én is tudtam, mert így kellett lennie.
- Emlékszel rám. Ez jó jel - kacsintott.
- Nem feltétlen - ráztam meg a fejem. - Elképzelhető, hogy olyan rossz benyomást keltettél, hogy mély nyomot hagyott bennem. Egy életre szóló traumát. Te gyötörsz álmaimban.
- Ugyan már, Charie, rólam álmodsz?
Elvörösödtem, akkor és ott először, de nem utoljára. Nathon nagy mestere volt a zavarba hozásomnak és vissza is élt vele, ahányszor csak tehette.
- Nem tudtam, hogy becézel is.
- Nem ez volt a kérdés - bökött oldalba, de hál' Istennek ennyiben hagyta.
Nathon sétálni hívott, én pedig igent mondtam. Aznap nem mentem vissza az étterembe. Talán kegyetlen voltam, talán önző, talán csak magányos.
- Összejött a randi a lánnyal? - tettem fel az ártatlan kérdést.
- Melyikkel?
- Jézusom! Egyáltalán minek találkozol velem?
- Ja, hogy ez egy randi?
- Nem, dehogy. Hagyjuk a fenébe. - Sarkon fordultam, hogy faképnél hagyjam, ám elém szaladt, és elállta az utamat.
- A melyikkel kérdés nem azt jelenti, hogy annyi lány van, hogy nem is emlékszem, melyikükről van szó. A melyikkel kérdés ebben az esetben azt jelenti, hogy rajtad kívül egy lányra sem emlékszem. Ha nem rólad van szó, gőzöm sincs, kiről, érted?
- Ezt az összes csajnak előadod? - tettem csípőre a kezem.
- Egek! Hogy téged milyen nehéz lenyűgözni...
- Azt ne hidd, hogy sikerülni fog - vágtam rá. - De azért csak próbálkozz.
Újfent hazudtam. Nathon abban a pillanatban lenyűgözött, hogy leszólított. Újra és újra meglepett a nyíltságával, volt benne valami, ami megmagyarázhatatlan módon vonzott. Távol kellett maradnom tőle, ha nem akartam, hogy összetörjön a szívem. Mert a Nathon félék szíveket rabolnak el és zúznak össze. Ez alól senki sem kivétel, én meg pláne nem.
Erre az estére azonban hagytam, hogy Nathon elvarázsoljon, még ha nem is árultam el neki. Bár szerintem tudta. Mindig is tudta, mi jár a fejemben, ezért volt olyan könnyű vele lennem. Nathon anélkül tudott meg rólam mindent, hogy akár egyszer is tapintatlan lett volna. Olyan helyekre kalauzolt, ahol azelőtt sosem jártam. Neki köszönhettem, hogy azon a télen nem fagyott a szívemmel a lelkem. S bár mindketten tudtuk, hogy menthetetlen vagyok, Nathon volt a reménysugár, ami melengetett, ha vágytam rá. És én mindig vágytam.
Újabb hónap telt el, és Nathon minden nap keresett valamilyen formában. Hol kérte, hogy menjünk a városba, vagy odajött hozzám, hogy sétálhassunk egyet a környéken, vagy felhívott, hogy beszéljünk egy maratonit. Volt valami szokatlan abban, ahogy vártam, hogy vele tölthessem a napomat, vagy mutasson nekem valamit újat. Nathon tanított meg korcsolyázni.
Aznap este semmihez nem volt kedvem. Nathon hívott, de nem vettem fel. Apu próbált velem beszélgetni, de nem feleltem. A barátnőim nem tudták, hogy élek-e még egyáltalán, vagy halok. Szomorú voltam, azt sem tudtam, miért, csak befeküdtem az ágyamba, becsuktam a szemem, és anyura gondoltam. Hiányzott, nem is tudja, mennyire. Azzal, hogy elment, nem csak ő tűnt el, de magával vitte az én apukámat is, és belőlem is valamit. Valamit, ami azt jelentette, hogy anya nélkül kell felnőnöm, és talán apa nélkül is. Az ilyen napokon szerettem volna újra gondtalan kislány lenni, mezítláb szaladni a szúrós fűszálak között, letépni egy pitypangot és kívánni, mikor elfújom. Forogni, és nézni, hogyan száll körülöttem a szoknyám, azt lehuppanni a földre, és kacagni, mert szédülök. Befészkelni magam anyukám ölébe, és hallgatni, ahogy énekel nekem. Aztán együtt sütni. Akartam, hogy ő ébresszen fel reggel. Kislány akartam lenni, aki felhőtlenül boldog.
Hat óra körül apa kiabált, hogy valaki engem keres. Úgy, ahogy voltam; kisírt szemekkel és kócos hajjal másztam elő. Meglepődtem, mikor Nathonnel találtam szemben magam. Csak egy másodpercre hallgatott el, de nekem ennyi elég volt, hogy tudjam; megleptem. Nem tudom, min lepődött meg jobban; hogy ilyen gázul nézek ki, vagy, hogy meg sem próbáltam elfedni a sírás nyomait. Akárhogy is volt, a következő másodpercben már mosolyogva köszöntött, és felemelte a kezében lévő korcsolyákat. Hevesen rázni kezdtem a fejem, mire ő megragadta a csuklómat, és maga után húzott. Apa félig nevetve, félig sírva figyelt minket. Hiszen épp' most rabolták el a lányát, ő meg hagyta.
Nathon beültetett a kocsijába, ahol durcás óvodás módjára összefontam mellkasomon a kezemet, és mérgesen néztem ki a szélvédőn. A fiú áthajolt a sebváltó fölött, és addig puszilta az arcomat, amíg nem mosolyogtam.
- Na, mi lesz már? Sosem indulunk el? - háborogtam, de nem tudtam nem mosolyogni.
- Lehetetlen nőszemély - csóválta a fejét.
Már haladtunk egy ideje, mikor óvatosan rám emelte a pillantását. Megéreztem anélkül, hogy ránéztem volna.
- Mondd ki! - kértem.
- Tessék?
- Valamit nem mondasz ki, mert óvatoskodsz. Nem szeretem, ha ezt csinálod. Ne félts engem. Mondd ki! - Már a szemébe néztem. Nathon lehúzódott az út szélére, két keze közé fogta a kezemet, és úgy tette fel a kérdést, mintha a szavai karcolnának belülről. Így is volt.
- Miért sírtál?
- Hiányzik anya - feleltem egyszerűen. Nathon olyan szorosan húzott magához, ahogy csak bírt, én meg úgy bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. - Valahányszor apa róla beszél, látom, hogy néz rám. Nyár volt, akkor tanultam vezetni, és anya nem engedett el egyedül vásárolni. Ezen vitatkoztunk az úton, és annyira belemerültem a veszekedésbe, hogy nekihajtottam egy fának. Én túléltem, ő nem. És látom azt a pillantást. Hogy miért én vagyok itt, miért nem én haltam meg? És ez fáj nekem, minden nap. Nem elég, hogy magamat okolom, a saját apám is megteszi ezt minden nap, még ha nem is hangosan. És...
- Ssst - hallgattatott el. - Én azt nem akarnám soha, de soha, tudod?
Bólintottam. Elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. A könnyeimet felitattam a kabátom ujjával, aztán ránéztem. Nem szólt semmit, csak nézett, én pedig bólintottam. Tudtam.
Ezután tényleg korcsolyázni mentünk, de szinte semmire sem emlékszem, csak Nathon kezére a derekamon, a forralt borra, és a narancsos cukorra, amit tőle kaptam.
- Azt akarom, hogy valahányszor narancsos cukrot eszel, én jussak eszedbe - mondta, mikor bevettem a számba az édességet. Akkor nem értettem, miért mondta ezt, azt hittem, arra vágyik, hogy minden gondolatom róla szóljon. Csak bólintottam, és hagytam, hogy a cukor íze magáévá tegye az emléket. Azóta nem korcsolyáztam, abban sem vagyok biztos, hogy tudok-e még egyáltalán.
De Nathon Davey nem csak korcsolyázni tanított meg aznap este, hanem szeretni is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése