Azt mondják, az ember tudja, ha szerelmes. Én nem tudtam, vagy heteken keresztül hazudtam magamnak. Feltűnt, hogy megváltoztak a napjaim. Észrevettem, hogy Nathon megváltoztatta az életemet, megváltoztatott engem is, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De ennyi volt, amit tudtam. Mindösszesen ennyi. Aztán egyik reggel rózsaszín bolyhos zokniba dugott lábbal és felhúzott térddel ültem az asztalnál - ahogy mindig is - és ettem a csokis müzlimet. Március volt, az udvart néztem, ahogy egyre kevesebb hó volt a füvön, és arra gondoltam, hogy a tavasz tényleg szép lesz. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor apa helyet foglalt mellettem. Összerezzentem, mikor megszólalt, pedig nem volt hangos.
- Jó étvágyat!
- Köszönöm.
Elmosolyodott, és tudtam, hogy anya jutott eszébe a csokis müzliről is, de tisztában volt vele, hogy nem akarom hallani, ezért sosem mondta el, mi járt akkor a fejében.
- Én tudom, hogy talán ez az utolsó, amire vágysz, de olyan régen beszélgettünk már, és... Örülnék, ha...
Azelőtt imádtam apával beszélgetni. Mesélt a nagyszüleimről, akiket sosem ismerhettem, és mesélt a kalandjairól gyerekként, majd tiniként. Elmesélte az első csókját egy Ashley nevű lánnyal, és elmesélte az első találkozását anyával. Mesélt kirándulásokról és arról is, hogy milyen volt, amikor baba voltam. Talán olyat is mesélt, ami igaz sem volt, de nem foglalkoztam vele, mert vágytam a meséimre. Sosem fogyott ki belőlük. Kisebb koromban elképzeltem, hogy majd mikor nagyobb leszek, én is elmondom neki az első csókomat, ő meg segít majd a fiúkkal. De aztán anya meghalt, és apám magamra hagyott mindennel.
- Úgy vettem észre, kicsit könnyebb lett neked most. Boldog vagy vele? Mert boldognak tűnsz - tette hozzá óvatosan, nekem meg megfagyott kezemben a kanál.
- Nem Nathonnel vagyok boldog, hanem általa. Mi nem vagyunk egy pár - hangsúlyoztam.
- Értem - bólintott apám, de az arcáról könnyedén leolvashattam, hogy most aztán tényleg semmit nem ért.
- Igazából én... Én nem tudom, mi ez. - Igyekeztem elmondani, mit érzek, de már én sem tudtam. Jobban össze voltam zavarodva, mint apa, és hogy is értethettem volna meg magam valakivel, ha még én sem értettem magam?
- Talán szerelmes vagy, csak nem tudod hova tenni ezt az érzést, mert nem találkoztál vele korábban.
Ártatlan elmélet volt, jó szándékkal hagyták el a szavak apám száját, engem viszont gyomron rúgásként értek.
- Lehetetlen - mondtam inkább magamnak, mint neki. Apa nem szólt semmit, csak figyelt engem mindent tudó mosollyal a szája sarkában. Már rég tudta.
Hétvége volt, Nathon hazautazott a szüleihez, ezért délután felhívtam, hogy megérdeklődjem, milyen volt az út. Tíz perce beszéltünk, mikor kinyomott és visszahívott, hogy ne én fizessem a beszélgetést. Ezután még egy órán át vonalban voltunk, hallgattam, ahogy mesélt, és elképzeltem valamit, amit nem akartam.
- Szótlan vagy - jegyezte meg, mikor sokadjára némultam el.
- Csak elkalandoztam.
- Merre jártál?
- Tavasz volt - mosolyogtam -, és boldog voltam.
- Most nem vagy az?
- De, Nathon, boldog vagyok. - Őszintén feleltem, mégis ott csengett még a szavaimat követő csendben a kimondatlan vágyak sora.
- Szívből örülök. - Tudtam, hogy komolyan gondolja. Mindig volt valami komolyság abban, ahogy Nathon az ilyen dolgokról beszélt. A velem kapcsolatos dolgokról. És ez tetszett.
- Kérdezhetek valamit?
- Bármit - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Ki jelenti számodra a világot? - Mindkettőnk eszébe jutott az a bizonyos téli nap, mikor Nathon leült mellém, és azt mondta, meg kell mentenie.
- Megbeszéljük ezt, ha hazamentem, jó? Megígérem.
- Jó - bólintottam, pedig nem is látta. Féltem. Féltem attól, hogy vajon mit fog mondani, de nem kérdezhettem meg, mert ezután elköszöntünk.
Régebben gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy kit mentenék meg az összes szerettem közül, ha egy szakadék szélén állnának, és csak egyet választhatnék. Sosem tudtam rá válaszolni. Régen azért, mert túl sok mindenkit szerettem, most már azért, mert senkit. De aznap este Nathon Davey-t mentettem meg.
Mielőtt az álom a szememre jött, még nem tudtam, ki vagyok és mit érzek. Másnap reggel viszont úgy ébredtem, hogy biztos voltam benne; menthetetlenül szerelembe estem.
Olykor nem azért félünk a holnaptól, mert bizonytalan. Sokkal inkább azért, mert érezzük, hogy valami olyan következik, ami minden addigit megváltoztat anélkül, hogy visszautat hagyna.
Szerintem a legtöbb ember ösztönösen tudja, hogy miféle változás jön. Én aznap reggel boldogan nyitottam ki a szemem, mikor dudaszót hallottam az ablakom alól.
Gyorsan magamra kaptam egy felsőt meg egy farmert, és mikor a tükörbe nézve megállapítottam, hogy tűrhetően festek, kimentem Nathonhöz. A srác a szokásos fekete szövetkabátjában állt a kocsinak támaszkodva, fél keze a zsebében, a másikban cigarettát tartott. Megütköztem, mert fogalmam sem volt róla, hogy Nathon dohányzik. Mikor meglátott, elhajította a csikket, és széles mosolyt villantva magához húzott, én pedig nem ellenkeztem. Mélyen szívtam be grapefruitos, vaníliás illatát, melyet még a cigi sem tudott elnyomni, majd belenéztem olvadt csokoládéra emlékeztető szemeibe. Volt valami különleges abba, ahogy Nathon rám nézett. Határozottan vágyakozó volt. És szerelmes.
- Te - szólalt meg.
- Tessék? - ráncoltam a homlokom értetlenkedve.
- Tegnap este feltettél egy kérdést, csak válaszoltam - magyarázta. - Te. Te vagy az, aki a világot jelenti nekem.
Elhittem. Mi több? Tudtam, mert én is így voltam ezzel. Nem mondtam semmit, csak elmosolyodtam és vártam a csókot, amiről azt gondoltam, hogy jár, de nem jött. Nathon Davey nem csókolt meg azon a napon, bármennyiszer is kívántam magamban. Attól féltem, hogy sosem fogja megtenni. Attól is féltem, hogy talán félreértettem mindent, és nem is úgy jelentem a világot, ahogy hittem, de mire észbe kaptam, Nathon összekulcsolta a kezünket, és sétálásra invitált.
- Hamar megtörténik - jegyeztem meg.
- Micsoda? - Nathon itta a szavaimat, olyan érdeklődéssel nézett rám, aminek képtelen voltam nemet mondani, így mindig rengeteget beszéltem neki, de úgy tűnt, éppen erre vágyik.
- Elmegy a tél, elolvad a hó és jön a tavasz. Valami jön, valami megy. Ha valaki elmegy, mindig jön majd valaki a helyére?
Azt hittem, nem fog válaszolni, de hosszas gondolkodás után felelt: - Nem mindig, de többnyire.
Egyetértettem vele.
A kapunk előtt álltunk, mikor eleredt a hó és a pihék Nathon sötétbarna hajára hulltak.
- Holnap találkozunk - ígérte, majd lágy csókot nyomott a homlokom közepére, és beült a kocsiba. Mielőtt becsukta az ajtót, még annyit mondott: - Vigyázz magadra, Clar - azzal elhajtott, én pedig döbbenten álltam a dermesztő hidegben. Ki a franc az a Clar?
Némán mentem be a szobámba, de kibírtam könnyek nélkül. Becsuktam magam mögött az ajtót, leültem az ágyam szélére, és újra lejátszottam fejemben a jelenetet. Láttam, amint Nathon beült a kocsijába, rám nézett, Clarnek szólított, majd elhajtott. Talán tévedtem. Talán csak rosszul hallottam. De nem. Bármennyire is próbáltam menteni a helyzetet, biztos voltam benne, hogy Nathon mit mondott.
Nem hisztiztem. Nem pánikoltam. Mindent megtettem annak érdekében, hogy nyugodt maradjak. Vagyis, hogy apa ezt higgye. Úgy döntöttem, hogy nem adok magamnak felesleges okot a szomorkodásra, kerek perec megkérdezem Nathont, hogy ki az a csaj. Legfeljebb majd rossz lesz egy ideig, de tudni fogom az igazat. Írtam egy üzenetet Nathonnek, hogy hívjon fel, ha nyugodtan tudunk beszélni, aztán ledőltem az ágyamra, és kezemben tartottam a mobilt várva, hogy megcsörrenjen. Nem tudom meddig feküdtem ott szótlanul, csak magamban kimondva a gondolataimat, de egy idő után eluntam a felesleges várakozást, és kimentem apához.
- Talán ideje lenne randiznod - közöltem minden bevezető nélkül. Apa lassan emelte rám szemét a tévéről és úgy vizslatott, mint aki szellemet lát. Elképzelhető, hogy azt hitte, nem mondtam semmit, csak képzelte.
- Parancsolsz?
- Anya nem fog visszajönni. Boldogtalan vagy, apa. Tovább kell lépned és élned, nem szabad hagynod, hogy felemésszen a gyász. Elég volt már abból, hogy vagy engem, vagy magadat hibáztatod. Így kellett lennie, akármennyire akarom, képtelen vagyok megváltoztatni. Nem tudok holtakat feltámasztani, sajnálom.
- Charity - próbált megállítani, de fékezhetetlen voltam.
Hagytam, hogy a könnyek kifolyjanak csukott szemem alól, s megfogadtam, hogy többé nem sírok anya miatt. Tudtam, hogy nevetséges fogadalom, de tartani akartam magam hozzá. Később rájöttem, hogy emberi gyengeség, ha nem merünk sírni. Ökölbe szorított kézzel folytattam.
- Az élet kemény, ne tedd nehezebbé magadnak azzal, hogy a múltban élsz. Örökké szeretni fogjuk, örökké hiányozni fog, de el kell őt engedned, és meg kell bocsátanod nekem. Anya is ezt akarná.
Apa bezárta a száját. Akármit is akart felelni, sosem tudtam meg. Lehet, hogy még tudni se akartam. Sarkon fordultam, de még hallottam, hogy apa fojtott hangon annyit mond: Köszönöm. Sírt, és én szívből reméltem, hogy az lesz az utolsó alkalom.
Megnéztem a telefonomat, de nem volt nem fogadott hívásom. Hangosan kifújtam a levegőt, és eldöntöttem, hogy most megteszem, amit már rég meg kellett volna. Vettem elő egy cipős dobozt, és beletettem minden olyan dolgot, amit anyától kaptam. Egyetlen nyakláncot hagytam csak elő, amit ő adott nekem, és kettőnkről egy fénykép volt benne. Miután végeztem, feltettem a dobozt a szekrényem tetejére, és megtiltottam magamnak, hogy elővegyem. Majd egyszer. Ha már nem fog fájni. És én is megbocsátok végre magamnak.
Ha valaki végleg elmegy, a legnehezebb megszokni, hogy ne várd őt többé. Nekem aznap este sikerült először.
Nem kellett megnéznem a telefont, hogy tudjam; Nathon nem keresett. Mielőtt kísértésbe eshettem volna, hogy felhívjam, kikapcsoltam a készüléket. Ha valami jó történik az életünkben, miért történik rögtön utána valami rossz? Miért kell ennek törvényszerűen mindig így lennie? És fordítva is igaz? A rossz után majd jó jön?
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a hideg levegő besüvít az ablakomon. A változás szele volt. Megszorítottam a zárt, aztán lementem apához, aki már a második kávéját szürcsölte. Odamentem hozzá, megöleltem hátulról és erősen magamhoz szorítottam, így mondtam el, hogy mennyire szeretem, és tudom, hogy nehéz neki, de meg tudja csinálni. Tudtam, hogy pontosan érti.
- Vacsorázhatnánk ma este együtt, ha nincs programod Nathonnel - vettette fel apu, miután kiitta az utolsó korty kávét is. A közös vacsorázás azt jelentette, hogy elmegyünk egy étterembe, és eszünk valami finomat. Ritkán volt alkalmunk ilyesmit csinálni, mert apa többnyire hétvégén is a munkájával volt elfoglalva.
- Naná - mosolyogtam, és próbáltam nem figyelni összeszoruló torkomra Nathon nevének hallatán.
Örültem a vacsorának, mert segített megfeledkezni arról, hogy Nathon egész nap nem keresett semmilyen formában. Apa néha belekezdett egy-egy mondatba, amit nem fejezett be, és ilyenkor tudtam, hogy anya jár a fejében. De örültem, mert láttam rajta, mennyire igyekszik, hogy tényleg ne gondoljon rá.
Mikor kimentem a mosdóba, vittem magammal a táskámat is, hátha hívott valaki. Nem akartam reménykedni aztán csalódni, mégis megtörtént. Nem értettem Nathont, nem értettem mi lett vele, velünk. Hogy mi lesz most. Mikor remegni kezdett a kezem, hideg víz alá tartottam, és megmostam az arcomat, aztán belenéztem a tükörbe. Szigorúan néztem magamra, aztán ellágyult a tekintetem. Meglepődtem, mennyire hasonlítok anyára. Sötétbarna, fényes haja és arcának lágy, nőies vonásai most visszaköszöntek a tükörből. Egy kicsit büszkébb és bátrabb lány lépett ki a mosdó ajtaján.
- Gondolod? Tényleg? - kérdezte apa a hazafelé úton.
- Egészen biztos vagyok benne.
- De miért?
- Apa, flörtölt veled, ezen nincs mit magyarázni - nevettem.
- Komolyan? - Már ő is nevetett. Vicces volt így látni apát, mint egy kamaszt, aki az első randijáról érkezett. Az étteremben megtetszett az egyik pincérnőnek, aki ezt apa tudomására is hozta, apának viszont nem igazán tűnt fel a dolog. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e, vagy tényleg ennyire elszokott a flörtölés gondolatától, mindenesetre szórakoztató volt.
- Nem is kérdés!
Ilyen jó hangulatban értünk haza, bár tudtam, hogy apa kicsit rájátszik, és inkább szól nekem ez a nagy lelkesedés, mint a nőnek, azért nem bántam. Sőt, rég örültem így valaminek.
Némán mentem be a szobámba, de kibírtam könnyek nélkül. Becsuktam magam mögött az ajtót, leültem az ágyam szélére, és újra lejátszottam fejemben a jelenetet. Láttam, amint Nathon beült a kocsijába, rám nézett, Clarnek szólított, majd elhajtott. Talán tévedtem. Talán csak rosszul hallottam. De nem. Bármennyire is próbáltam menteni a helyzetet, biztos voltam benne, hogy Nathon mit mondott.
Nem hisztiztem. Nem pánikoltam. Mindent megtettem annak érdekében, hogy nyugodt maradjak. Vagyis, hogy apa ezt higgye. Úgy döntöttem, hogy nem adok magamnak felesleges okot a szomorkodásra, kerek perec megkérdezem Nathont, hogy ki az a csaj. Legfeljebb majd rossz lesz egy ideig, de tudni fogom az igazat. Írtam egy üzenetet Nathonnek, hogy hívjon fel, ha nyugodtan tudunk beszélni, aztán ledőltem az ágyamra, és kezemben tartottam a mobilt várva, hogy megcsörrenjen. Nem tudom meddig feküdtem ott szótlanul, csak magamban kimondva a gondolataimat, de egy idő után eluntam a felesleges várakozást, és kimentem apához.
- Talán ideje lenne randiznod - közöltem minden bevezető nélkül. Apa lassan emelte rám szemét a tévéről és úgy vizslatott, mint aki szellemet lát. Elképzelhető, hogy azt hitte, nem mondtam semmit, csak képzelte.
- Parancsolsz?
- Anya nem fog visszajönni. Boldogtalan vagy, apa. Tovább kell lépned és élned, nem szabad hagynod, hogy felemésszen a gyász. Elég volt már abból, hogy vagy engem, vagy magadat hibáztatod. Így kellett lennie, akármennyire akarom, képtelen vagyok megváltoztatni. Nem tudok holtakat feltámasztani, sajnálom.
- Charity - próbált megállítani, de fékezhetetlen voltam.
Hagytam, hogy a könnyek kifolyjanak csukott szemem alól, s megfogadtam, hogy többé nem sírok anya miatt. Tudtam, hogy nevetséges fogadalom, de tartani akartam magam hozzá. Később rájöttem, hogy emberi gyengeség, ha nem merünk sírni. Ökölbe szorított kézzel folytattam.
- Az élet kemény, ne tedd nehezebbé magadnak azzal, hogy a múltban élsz. Örökké szeretni fogjuk, örökké hiányozni fog, de el kell őt engedned, és meg kell bocsátanod nekem. Anya is ezt akarná.
Apa bezárta a száját. Akármit is akart felelni, sosem tudtam meg. Lehet, hogy még tudni se akartam. Sarkon fordultam, de még hallottam, hogy apa fojtott hangon annyit mond: Köszönöm. Sírt, és én szívből reméltem, hogy az lesz az utolsó alkalom.
Megnéztem a telefonomat, de nem volt nem fogadott hívásom. Hangosan kifújtam a levegőt, és eldöntöttem, hogy most megteszem, amit már rég meg kellett volna. Vettem elő egy cipős dobozt, és beletettem minden olyan dolgot, amit anyától kaptam. Egyetlen nyakláncot hagytam csak elő, amit ő adott nekem, és kettőnkről egy fénykép volt benne. Miután végeztem, feltettem a dobozt a szekrényem tetejére, és megtiltottam magamnak, hogy elővegyem. Majd egyszer. Ha már nem fog fájni. És én is megbocsátok végre magamnak.
Ha valaki végleg elmegy, a legnehezebb megszokni, hogy ne várd őt többé. Nekem aznap este sikerült először.
Nem kellett megnéznem a telefont, hogy tudjam; Nathon nem keresett. Mielőtt kísértésbe eshettem volna, hogy felhívjam, kikapcsoltam a készüléket. Ha valami jó történik az életünkben, miért történik rögtön utána valami rossz? Miért kell ennek törvényszerűen mindig így lennie? És fordítva is igaz? A rossz után majd jó jön?
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a hideg levegő besüvít az ablakomon. A változás szele volt. Megszorítottam a zárt, aztán lementem apához, aki már a második kávéját szürcsölte. Odamentem hozzá, megöleltem hátulról és erősen magamhoz szorítottam, így mondtam el, hogy mennyire szeretem, és tudom, hogy nehéz neki, de meg tudja csinálni. Tudtam, hogy pontosan érti.
- Vacsorázhatnánk ma este együtt, ha nincs programod Nathonnel - vettette fel apu, miután kiitta az utolsó korty kávét is. A közös vacsorázás azt jelentette, hogy elmegyünk egy étterembe, és eszünk valami finomat. Ritkán volt alkalmunk ilyesmit csinálni, mert apa többnyire hétvégén is a munkájával volt elfoglalva.
- Naná - mosolyogtam, és próbáltam nem figyelni összeszoruló torkomra Nathon nevének hallatán.
Örültem a vacsorának, mert segített megfeledkezni arról, hogy Nathon egész nap nem keresett semmilyen formában. Apa néha belekezdett egy-egy mondatba, amit nem fejezett be, és ilyenkor tudtam, hogy anya jár a fejében. De örültem, mert láttam rajta, mennyire igyekszik, hogy tényleg ne gondoljon rá.
Mikor kimentem a mosdóba, vittem magammal a táskámat is, hátha hívott valaki. Nem akartam reménykedni aztán csalódni, mégis megtörtént. Nem értettem Nathont, nem értettem mi lett vele, velünk. Hogy mi lesz most. Mikor remegni kezdett a kezem, hideg víz alá tartottam, és megmostam az arcomat, aztán belenéztem a tükörbe. Szigorúan néztem magamra, aztán ellágyult a tekintetem. Meglepődtem, mennyire hasonlítok anyára. Sötétbarna, fényes haja és arcának lágy, nőies vonásai most visszaköszöntek a tükörből. Egy kicsit büszkébb és bátrabb lány lépett ki a mosdó ajtaján.
- Gondolod? Tényleg? - kérdezte apa a hazafelé úton.
- Egészen biztos vagyok benne.
- De miért?
- Apa, flörtölt veled, ezen nincs mit magyarázni - nevettem.
- Komolyan? - Már ő is nevetett. Vicces volt így látni apát, mint egy kamaszt, aki az első randijáról érkezett. Az étteremben megtetszett az egyik pincérnőnek, aki ezt apa tudomására is hozta, apának viszont nem igazán tűnt fel a dolog. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e, vagy tényleg ennyire elszokott a flörtölés gondolatától, mindenesetre szórakoztató volt.
- Nem is kérdés!
Ilyen jó hangulatban értünk haza, bár tudtam, hogy apa kicsit rájátszik, és inkább szól nekem ez a nagy lelkesedés, mint a nőnek, azért nem bántam. Sőt, rég örültem így valaminek.
Mikor apa leállította a kocsit a felhajtón, megláttam a
kapunak támaszkodó alakot. Óriásit dobbant a szívem, mikor rájöttem, hogy
Nathon az. Hirtelenjében már nem akartam vele beszélni. Mikor itt az idő, hogy
megtudd az igazságot, a hazugság kecsegtetőbbnek tűnik. Én sem vágytam már az
igazságra, mert túlságosan féltem. Mielőtt kinyitottam a kocsiajtót és
odamentem Nathonhöz, lehunyt szemmel a lányra gondoltam, akit ma a tükörben
láttam. Ha fájni kell, hát fájjon. Túlélem. Elmúlik.
- Szia - köszöntem fagyos hangon, még engem is meglepett,
mennyire sikerült távolságtartónak maradnom. Nathont meglepte rideg
viselkedésem, ami ki is ült az arcára.
- Szia! - Jóval lágyabb volt a hangja. - Tudom, hogy
rengeteg mindent kell megmagyaráznom, azt se tudom, hol kezdjem - túrt zavartan
a hajába.
- Kezdd mondjuk ott, hogy ki a franc az a Clar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése