4. fejezet ~ Tűz

- Lélegzetelállítóan festesz – suttogta Nathon a fülembe, miközben átkarolt hátulról. Nálunk voltunk kettesben, mert apa elutazott a munkája miatt. Egész nap együtt voltunk. Főztünk is, jobban mondva próbáltunk.

- Nem is látsz – kuncogtam. – Vaksötét van.

- Csukott szemmel is látlak.

Egy pillanatig vártam, aztán behunytam a szemem. - Hiszek neked, mert én is látlak.

- Esküszöl? – Éreztem, ahogy felkönyökölt mellettem az ágyban.

- Nem szoktam esküdözni. De ígérem.

- Ígéred? – értetlenkedett.

- Esküvés helyett ígérem. Ha hozzáteszem, hogy ígérem, akkor nem hazudhatok.

- Lélegzetelállító vagy, Charie. Ígérem – simította el a hajam a vállamról, és csókolgatni kezdte a nyakamat.

- Libabőrös vagyok a csókodtól – húztam végig kezemet csupasz combomon.

- Normális, hogy ennyire vonzódom hozzád?

- Még, ha nem is, legalább ketten vagyunk nem normálisak – feleltem, aztán megcsókoltam, mire Nathon felmordult.

- Te tényleg nem vagy normális. Meg akarsz ölni?

- Eszem ágában sincs – tiltakoztam nevetve. Nathon lecsúsztatta vállamról a spagetti pántot, és ajkát végighúzta a nyomán.

- Álmodj szépet, angyalom – szorított magához. Öt perccel később már mind a ketten aludtunk.

~oOo~

- Mire készülsz? – botorkáltam a sötétben, pedig nappal volt, csak Nathon egy sállal eltakarta a szememet. Április volt, a születésnapom, sejtettem, hogy valamivel meg akar lepni.

- Ülj le ide, és ne mozdulj – segített le a földre. Szőnyeget éreztem a lábam alatt, a saját szobám szőnyegét. – Komolyan Charie, meg ne mozdulj – hangja komoly volt, de én éreztem mögötte valamiféle csibészséget. Nathon meleg kezei eleresztették az enyémeket, s egyedül maradtam. Egy darabig nem hallottam semmit, hiába hegyeztem a fülem. Valami nedves finoman nekinyomódott a derekamnak.

- Nathon? Ez mozog? – kérdeztem visszafojtott hangon.

- Sss, ne mozdulj!

Összerezzentem, mikor az ajándékom elugatta magát. Nevetve kaptam le a kendőt, és könnyek szöktek a szemembe, mikor megláttam a kis fehér havaneset. Az ölembe kaptam, és hagytam, hogy körbenyalja a kezemet. Ragyogóan boldog szemekkel néztem Nathonre.

- Igazán nem kellett volna, de nagyon köszönöm, Nathon!

A fiú meglóbálta a kezében lévő pórázt, én meg bólintottam, és ráadtuk a kutyusra a sétáltató eszközt. Nem igazán rajongott az ötletért, de szóba sem jöhetett, hogy anélkül induljunk útnak.

- Hogy fogod hívni? – kérdezte Nathon, mikor a harmadik fánál álltunk meg, hogy az újdonsült családtag megjelölje területét. Tetszett a dolog, élveztem, hogy gondoskodhatok valakiről. Szegény Nathon legalább húsz perce várta néma csendben, hogy kinyögjem a kutya nevét.

- Sassy – mondtam, mire a kutyus rám emelte óriási, csillogó süti szemeit, és megcsóválta a farkát.

- Tetszik neki – nevetett Nathon, és már én is mosolyogtam. Leguggoltam Sassyhez, és megsimogattam puha fejét. – Ügyes kislány.

Miután bejártuk a környéket, Sassy még mindig ezerrel pörgött, így eldöntöttük, hogy kimegyünk a helyi tóhoz, és ott nézzük meg a naplementét.

Ennél szebb születésnapot el sem tudtam volna képzelni. Azon a napon még minden rendben volt. Nathon videózta, ahogy Sassy rázza a fenekét, én meg énekeltem neki, aztán visszanézve a videót csak kacagtunk magunkon. Nem gondoltam, hogy fájó emlék lesz belőle. Ahogy sok mást sem gondoltam.

A következő hetek életem legboldogabb napjai voltak. Élveztem az állandó napsütést, a boldogságot. A Nap kívülről melegített, a Nathon által kiváltott érzés belülről. Teljesnek éreztem magam, és azt hiszem, az is voltam.

- Mi a baj? – kérdeztem a fiút május első napján. Nathon rá nem jellemző módon ingerülten érkezett hozzám.

- Semmi – intézte el ennyivel, és szíven ütött hangjának ridegsége. – Indulhatunk? – kérdezte valamivel kedvesebben.

Figyelmen kívül hagytam. – Tegnap csörgött a telefonod, amíg zuhanyoztál. – Árgus szemekkel figyeltem, ahogy körülbelül harminc izom rándul össze az arcán. Megleptem. - Felvettem, gondoltam nem baj – vontam vállat. – De senki nem szólt bele.

Nathon csukott szemmel, az orrán fújta ki a levegőt, aztán megrázta a fejét. – Többé ne vedd fel. Légy szíves.

Szó nélkül hagytam kérését, belebújtam a babacipőmbe és kimentem az udvarra. Hallottam, hogy Nathon utánam indul, és tudtam, hogy hamarosan be fog érni, ezért inkább megálltam.

- Van valakid? – Féltem megfordulni, de látni akartam az arcát.

- Igen. – Szavaira összerezzentem. – Te.

- Ne bolondozz, Nathon.

- Nem csaltalak meg, Charie.

- És nem is fogsz?

- Nem bízol bennem?

- Nem válaszoltál…

- Nem foglak megcsalni.

- Bízom benned. - Magamban nem bíztam.

Aznap délután megvettem a ruhámat a tavaszi bálra, ahová Nathonnel együtt készültünk menni. Egy halványrózsaszín, földet súroló darabot, és hozzá egy színben passzoló alacsony sarkú cipőt.

Aznap éjjel szörnyen aludtam, és álmomból sírva ébredtem. Nem akartam emlékezni, miről szólt az álom, így nem is emlékeztem. 

A bál napja…

Az egész nap tartó izgatottságom mögött balsejtelmem volt. A gyomromat szorító rossz érzés beigazolódni látszott, mikor fekete fellegek színezték be az addig kék égboltot. Akkor még azt hittem, az eső miatt volt rossz érzésem, és nem gondoltam, hogy a felhők csak figyelmeztetni próbáltak.

A tükör előtt állva az édesanyám jutott eszembe, de nem lettem szomorú. Büszke lettem. Apa megállt a fürdőszobaajtóban, és mosolyogva nézett.

- Kiköpött Alice. – Bejött hozzám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Én hátrafordultam, hogy két kézzel szorosan magamhoz ölelhessem. – Hagyd kibontva – markolta meg a hajam.

- Én is arra gondoltam.

- Gyönyörű vagy, Charity. Észre se vettem, és felnőttél.

- Ugyan… Én mindig a te kicsi lányod leszek.

- Remélem is – kacsintott, aztán hagyta, hogy tovább készülődjek. Nyakamba akasztottam a Nathontől kapott hangjegynyakláncot, végső simításként pedig feltettem az álarcot, és éppen, mikor késznek éreztem magam, Nathon csengetett.

- Lélegzetelállítóan festesz. – Ez volt az első mondata, mikor meglátott, bár az arcát nem láttam, mert már ő is viselte az álarcot.

- Te is – csókoltam meg.

Mire a bálteremhez értünk, már szakadt az eső, mintha csak azt sírták volna a cseppek, hogy forduljunk vissza. De nem fordultunk. Életem első tavaszi bálja volt, pedig minden évben megrendezésre került, de kislányként megfogadtam, hogy csak a szerelmemmel megyek majd el. Így is tettem.

Táncoltunk. Forogtunk a teremben, letáncoltuk a csillagokat, énekeltünk és olykor csak billegtünk a lágy dallamokra. Megmérgezett a boldogság. Pezsgőt ittunk, engem kellemesen elandalított, de Nathon józan maradt, mert a bál után hozzá mentünk az albérletbe. 

- Mikor megyünk hozzád? – kérdeztem a vacsora után, hajnali egy körül. Meglepetésem volt Nathon számára.

- Induljunk? – Elővette a telefonját, hogy megnézze az időt, nekem meg elsiklott a szemem a két nem fogadott hívás felett.

- Igen – ittam meg a poharamban maradt pezsgőt.

Húsz perccel később Nathon finoman húzta le a cipzárt a ruhámon, és kezdte csókolgatni a nyakam. Úgy nézett rám a sötétben, mintha eszébe akarná vésni minden porcikámat. Mintha utoljára látna.

Nem csak meztelen voltam. Mikor felfedjük valaki előtt a testünket, nem csak a meztelenségünket adjuk neki. Ezáltal feltárjuk a hibáinkat, megmutatjuk a gyengeségünket. Magunkat. Nincs több titok és rejtegetnivaló. Kitárjuk a lelkünket. Ez vagyok én. Szeress! És mikor Nathon Davey végignézett rajtam vágytól forró szemeivel, én szeretett voltam, nem csak meztelen.

Halálos álomba merültem aznap éjjel. Inkább csak kívántam, hogy álom legyen.

Valamikor hajnalban éreztem, hogy Nathon feláll mellőlem, és mintha hallottam volna, ahogy járkál, de talán csak képzeltem. Arra viszont, hogy soha többé nem jön vissza, nem gondoltam.

Még esett az eső, mikor felébredtem. Először el sem tudtam dönteni, hogy reggel van-e, olyan sötét volt a felhők miatt. Oldalra néztem, de nem láttam Nathont az ágyban, s egyáltalán a szobában sem. Helyére tettem a kezem; hideg volt.

- Nathon? – szólítottam emelt hangerőn, de nem jött válasz. Ásítottam egyet, aztán kimásztam az ágyból, és bejártam a lakást valami üzenet után kutatva, de nem találtam. Megpróbáltam felhívni, de a hangposta kapcsolt be.

Eszembe jutott, hogy tárcsázom a szüleit, de nem akartam felesleges pánikot kelteni, így nem tettem. Nagyjából hat órán át voltam a lakásban. Valahányszor megpróbáltam elaludni, kipattant a szemem. Attól tartottam, hogy nem hallanám meg, ha Nathon visszajönne.

Nem tudom, mit képzeltem. Talán, hogy egyszer csak vártalanul beállít majd valami röhejesen ésszerű magyarázattal arról, hogy merre járt. De nem állított.

Nem volt üzenet, sem búcsú, de a szívem mélyén tudtam; ez volt az utolsó, hogy láttam őt. Mégis azt gondoltam, hogy egész hátralévő életem minden napján várni fogom. És vártam is. Ekkor vesztem el újra.

Nathon Davey hónapokon keresztül pumpálta belém ezt az érzést, vagy talán én pumpáltam magamba. A szerelem megmérgezett engem, méreg volt az ereimben. Halálos, gyógyíthatatlan méreg járta át, itta be magát a bőröm alá, a húsomba, a vérembe. S tudtam, hogy túl későn húztam ki a tűt. Immáron menthetetlen vagyok.

A harmadik napon éppen annyi remény maradt bennem, amitől azt hittem, meghalok. Kívántam, hogy meghaljak. De nem haltam. Nem értettem, hogyan sírhatok még, hogy nem száradt ki a szemem. Hogy juthat újra és újra levegőhöz a tüdőm. Nem értettem, hová tűnt a szerelmem. Ha nem lett volna bizonyíték, ha magával vitt volna minden kézzelfoghatót, azt hittem volna, hogy csak álmodtam.

Nem emlékszem, hogy ettem-e bármit is. Azt sem tudom, hogy jutottam haza Nathon lakásából. Az a csoda, hogy nem haltam szörnyet az úton. Tudom, hogy hagytam egy cetlit az étkezőasztalon, hogy hívjon fel, ha hazajött. Emlékszem, megálltam egy fánál. Néztem kérges külsejét, ahogy issza magába a zuhogó esőt. Haragudtam a fára, amiért nem árulta el, mi történt. Pedig mindent látott; a lakás mellett állt. De hallgatott.

Ahogy a járókelők is hallgattak, mikor egy ázott, kisírt szemű, darabokra hullott lányt láttak elveszetten sétálni. Senki nem kérdezte, mi bajom. Senkit nem érdekelt, élek-e, vagy halok. Senki nem törődött azzal, hogy éppen akkor ért véget az életem. Mert attól kezdve én halott voltam.

Homályos emlékeim vannak a következő napokról. Apa aggódó kérdései. A tüdőm és a levegő játéka. Játszottam a levegővel, mert a tűz már elmarta, amim volt. Számoltam a másodperceket, amíg bírtam levegő nélkül. Harmincnyolc, harminckilenc, negyven… nem volt kedvem levegőt venni. Negyvenkettő. Levegő. Élek.  

De nem volt már értelme semminek. A fájdalomról megfeledkezett, azt nem vitte magával. Csak ez maradt, és a hiánya.

Pontosan két héttel azután, hogy Nathon elhagyott, én az ágyamban feküdtem, és a telefonomat néztem. Sassy felugrott hozzám, és nyalogatni kezdte az arcomat. A világon semmi nem volt, amiről nem ő jutott eszembe. Még hordtam a nyakláncot, még hallottam a hangját. Ahogy a nevemet mondta. A nevetését.

- Egyedül maradtunk, Sassy. Végül mindenki lelép. – Sassy szokás szerint nézett rám óriási szemeivel, de most mintha szomorúságot láttam volna bennük. Érezte, hogy valami nincs rendjén.

- Ettél ma? – állt meg az ajtóban apa. Nem mertem ránézni, csak bólintottam. Nem volt igaz. Délután három óra volt, és egy falatot sem ettem tegnap délután óta. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki, hogy amikor az ember diónyinak érzi a gyomrát, valahogy nem igazán van kedve bármit is enni. De apa megértett engem. Jobban, mint bárki.

- Már nem értem – mondtam néhány másodpercnyi csend után.

- Micsodát? – értetlenkedett apa, és belépett az ajtón belülre. Szegény nem tudta, mikor állok készen arra, hogy beszéljünk.

- Hogy hogyan csináltad. – Ránéztem. – Hogy nem haltál bele a fájdalomba, mikor anya elment. Hogy voltál ennyire erős?

- Te sem haltál bele, Charity. Ahogy ebbe sem fogsz. Ha Nathon nem szeretett annyira, hogy veled maradjon, te se szeresd annyira, hogy fájjon.

- Senkit nem akarok már szeretni. Senkit nem fogok tudni szeretni.

Apa csak megvonta a vállát. Azt akarta mondani, amit hallani szerettem volna, de nem akart hazudni. Így csendben maradt.

- Mi van, ha egy nap majd visszajön? Ha holnap vagy holnapután beállít, és mindent megmagyaráz? Vagy könyörög. – Hangomban érződött az leveszett remény. Nem akartam reménykedni, de képtelen voltam leállni vele.

- Akkor már késő lesz, lányom. Abban a pillanatban késő lett neki, mikor nem gondolva rád elment. Hogy bíznál meg benne ezek után? Hogy hinnél akár egyetlen szavában is? Nem tudjuk, hová tűnt, és mit csinál. Nathonnek nincs esélye. A szíved hosszú idő múltán meggyógyul majd, és képes leszel szeretni valakit. De ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy Nathon Daveyt soha többé nem fogod tudni.

És akkor megértettem, apa miért félt kimondani két perccel ezelőtt ezt a pár mondatot. Minden szava fizikai fájdalommal hasított belém. De, csak mert tudtam, hogy egytől egyig igazak.

Két lehetőség volt. Vagy úgy élek, hogy senkit nem szeretek, vagy úgy, hogy halálomig azt, aki pokollá tette az életem.

El kellett felejtenem Nathon Daveyt, de soha, senki nem mondta még meg, hogyan felejtsek el valakit, aki ennyit tett azért, hogy emlékezzek rá. Voltak napok, mikor könnyebb választásnak tűnt feladni, mint harcolni. Elvégre én sosem nyerhettem.

Egyik este nem tudtam aludni, így kései sétára indultam. Tudtam, hova tartok. Tudtam, mit akarok. Megálltam a tó mellett, ahol nemrég még együtt álltunk. Néztem a fodrozódó Holdat. Szorítottam, ó, de szorítottam kezemben a láncot, amitől megszabadulni akartam. Csak bámultam a csillogó víztükröt, aztán egyenesen a Hold tükörképének közepébe hajítottam. Átkozott légy, Nathon Davey. Átkozott szerelem. Többé nem hiszek neked.