5. fejezet ~ Rám talál

Egy hónappal Nathon távozása után még mindig képtelen voltam az életre. A nappalokat gyűlöltem nélküle, nem tudtam, mihez kezdjek a rengeteg szabadidőmben. Éjszaka az álmoktól féltem. Zokogva ébredtem egy álomból, amiben Nathont fekete madarak ragadták el tőlem. Felkaptam egy régi futócipőt, összefogtam a hajam és futni indultam. Még ilyen kora hajnalban is jó idő volt kint, szerencsére a pizsamám egy top volt és egy rövidnadrág, így nem kellett különösebben foglalkoznom vele. Nem tudom, hány óra lehetett, olyan hajnali kettőre tippelnék. De nem számított, futottam, amíg a lábaim bírták, és még attól is tovább. Hánytam. Hogy mit, azt nem tudom, mert még mindig keveset ettem. Nem mertem ráállni a mérlegre, nem akartam tudni, hogy mennyit vitt belőlem magával a fiú. Nem tudtam, mivel töltsem ki a bennem maradt űrt. Semmi nem illett a helyére.

Két hónappal később eljutottam oda, hogy szabályokat állítottam fel magamnak. Nem engedtem, hogy rágondoljak. A neve tiltott volt. Nem is tudom, mióta nem hallottam kimondva. A képeket kitöröltem. A kézzelfogható emlékektől megszabadultam. Egyedül Sassy maradt, és az álmok. A futás állandóvá vált, de hajnalok helyett inkább alvás előtt futottam pár kilométert, hogy mielőtt álomba merülök, ne gondolkozzak. Bevált. Két hét után a szervezetem hozzászokott, és nem hánytam. Összeállítottam magamnak egy étrendet, amivel felszedhettem pár kilót. Próbáltam kézben tartani az életem megmaradt részét, és bár a külső szemlélőknek – apának – úgy tűnhetett, hogy sikerült, én még mindig véreztem belül.

- Beszélnünk kell – fogadott apa egy meleg, őszi napon. Összerándult a gyomrom. Apa arca bűnbánó volt. Róla van szó, suttogta a kisördög a fejemben. Visszajött.

- Mi történt? – álltam kővé dermedve az ajtóban.

- Ülj le – intett a nappali felé, és ő is helyet foglalt. A lábaim ólomból voltak, de megtettem azt a pár métert. – Nincs semmi baj, de tudnod kell valamit. – Nagy levegőt vett, aztán folytatta. – Tudom, hogy rosszkor jött, de úgy tűnik, hogy akadt egy nő, aki… akivel találkozgatok. Még csak néhány hete ismerem, de komolyabbra fordultak a dolgok, és ha nincs ellenvetésed, szeretném bemutatni. – Feltűrt ingujját piszkálgatta.

A zokogás felszakadt belőlem. Nem azért sírtam, mert nem akartam megismerni a nőt. Akartam, hogy apa boldog legyen, és találjon egy nőt, akivel képes erre, de… Azt hittem, hallani fogok róla. Azt hittem, kiderült valami. Azt hittem, visszajött. De nem jött. Gyűlöltem a reményt, úgy éreztem, csak kacag naivságomon. Cseszd meg, remény.

- Igen – hüppögtem. – Meg akarom ismerni.

Ennyit mondtam, aztán futni mentem. Aznap kétszer.

A találkozásra egy csütörtöki napon került sor. A nőt Rachelnek hívták, és szőke hajával, barna szemeivel és magas termetével szöges ellentéte volt édesanyámnak. Nem próbált meg anyámként viselkedni, nem játszotta túl magát és nem volt hányingerkeltően, ragacsosan kedves. Pont annyit adott, amennyit a gyomrom képes volt bevenni. Két évvel volt fiatalabb apánál, és azonnal belopta magát a szívembe, mikor láttam, hogy néz apára. Azelőtt rám is nézett így valaki.

- Rachel pszichológus – jegyezte meg apa vacsora közben.

- Sok érdekes páciensem akad – mosolygott, és szívből reméltem, hogy nem kezdi el kibeszélni őket. Nem kezdte.

- Megkérdezhetem, mi a leggyakoribb indok, amivel megkeresnek téged?

- A leghétköznapibbtól kezdve az egészen egyediig, mindenféle problémával találkoztam már. A leggyakoribbnak mégis valamilyen szeretett személy elvesztését mondanám. Az emberek számára ez a legnehezebben feldolgozható trauma.

Bólintottam, megkaptam a választ, amit vártam. A lábam remegni kezdett, ezért befejeztem a vacsorát.

Rachel kedves nő, közvetlen, és valószínűleg a foglalkozása miatt elég könnyen elnyeri az emberek bizalmát. Az enyém három hosszú beszélgetésbe került neki. Rachel azt tanácsolta, hogy próbáljak meg nyitni más fiúk felé. Megfogadtam.

Sosem voltam az a kezdeményezős fajta, de tudtam, hogy bejövök az egyik srácnak az egyetemről. A következő nap leszólítottam, ő pedig randira hívott. Nem tudom, mit képzeltem. Talán azt, hogy majd ő vár rám a városban, és közli, hogy nem randizhatok másokkal, mikor vele járok. Két és fél percig bírtam. Mikor a srác megkérdezte, hogyan szoktak becézni, először elmosolyodtam, aztán sírni kezdtem. Elnézést kértem, azt mondtam, hogy sürgősen haza kell mennem, mert nem érzem jól magam. Soha többé nem beszéltem vele. És nem próbáltam randizni senkivel.

Elmeséltem Rachelnek, aki csak a fejét ingatta, és szerinte kitartóbban kellene próbálkoznom. De én már nem hallgattam rá. Nem hallgattam senkire.

Fél évvel azután, hogy utoljára láttam őt, a buszmegállóban hallottam újra róla. Hideg, novemberi nap volt, számítani lehetett a havazásra. Én az egyetemről mentem hazafelé, a földet néztem, és azon tűnődtem, hogy vennem kéne egy futócipőt, ha már úgyis ennyire rákaptam a mozgásra.  

- Hallottad, mi történt vele? – érdeklődte egyik középkorú nő a másikat. Akkor nem figyeltem oda.

- Elenával? – kérdezett vissza a másik. Felkaptam a fejem, és hegyezni kezdtem a fülem.

- Igen, igen. A fiával.

- Hallottam – bólogatott.

- Sam rosszul viseli…

Az adrenalin az ereimbe szökött, meg kellett kapaszkodnom, hogy meg bírjak állni. Jött egy busz, és a két nő elindult felé.

- Várjanak, kérem! – állítottam meg őket. A lépcsőről döbbenten néztek rám. – A Davey családról beszéltek? – Hangom hisztérikus volt, követelőző.

- Igen, róluk – bólintottak.

- Mi… mi történt a fiúval? Tudnom kell… - Már kétségbeesett voltam.

Ekkor bezáródott az ajtó, és az orrom előtt ment el az egyetlen esélyem arra, hogy megtudjam, hová tűnt el a fiú.

Tisztában voltam vele, hogy nem kéne ezzel foglalkoznom, ugyanakkor azt is tudtam, hogy képtelen leszek rá. Elena, Sam. Ők tudják. Talán…

Fél órával később már az állomáson voltam, egy hosszú sor kellős közepén és jegyet készültem venni a fiú otthonához vezető útra. Talán csak egy vonatút választ el tőle? Újra láthatom? Rachel valószínűleg azt mondta volna, hogy azonnal álljak ki a sorból, és meg is próbáltam, de valami nem hagyta. Már tudom, hogy a sors volt az. Egészen megkedveltem az utóbbi időben.

Havazni kezdett, de én csak ültem a hideg lépcsőn, szorongattam a jegyet fagyott ujjaimmal. Ebben volt minden reményem. Már megint a remény. Mindig csak csalódtam. Megfogadtam, akárhogy is alakul majd, nem fog többé érdekelni a fiú. Ha kiderül, kiderül, ha nem, nem. Felhívtam apát, hogy ne aggódjon, ma egy csoporttársamnál töltöm az éjszakát, és nem, azért se aggódjon, mert lány. Valójában reméltem, hogy Daveyéknél fogok aludni. Hogy hogyan képzeltem, azt magam sem értem.

A vonat ötkor indult és este fél nyolcra ért be. Én még fél órát vártam a lépcsőn ülve, s csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor felszálltam a vonatra. Örültem, mert mikor elindult a jármű, még mindig egyedül ültem a kabinban, így nem kellett megálljt parancsolnom patakzó könnyeimnek. Mintha egyszerre akart volna feltörni belőlem a hónapok alatt oly sokszor elfojtott sírás. Valahol az út felénél egy nő jött be, de amint meglátta kisírt arcomat, hátat is fordított. Gúnyosan elnevettem magam. Soha, senkit nem érdekel a másik nyomora. Egy ősz hajú bácsi nem félt a könnyektől. Ő helyet foglalt velem szemben, s ketten folytattuk szomorú utunkat. Érdekes módon ő is éppen annyira magányosnak és elkeseredettnek tűnt, mint én.

- Ne felejts el élni, lányom – mondta, miközben a tájat nézte, én pedig őt. Először fel sem fogtam, hogy hozzám beszél.

- És ha nincs értelme? – motyogtam. Meg se fordult a fejemben, hogy reagálni fog. Mulatságosnak találhatta, amit kérdeztem, mert halkan kuncogott magában, aztán rám nézett. Könnyben ülő szemei ritkán tapasztalt bölcsességről árulkodtak.

- Mindig van értelme. Tudod, hova megyek? – Remegő kezeivel megigazította jobb kezén az óráját. Balkezes. - A feleségem sírjához. Húsz éve halt meg.

- Részvétem…

A bácsi úgy folytatta, mintha ott sem lennék. – Negyvenkét tökéletes évünk volt. Veszekedésekkel, kibékülésekkel, unokákkal, betegséggel, örömmel, ahogy kell. Sosem panaszkodott. Bezzeg én! Igazságtalannak éreztem az életet, amiért elvették tőlem. Én már öreg voltam, nem kerestem többé a szerelmet, miután itt hagyott, de te… Nézz magadra, lányom. Ha nem keresed, ő fog megtalálni. – Az órájára nézett. – Egy órán belül.  

Mások talán őrültnek nézték volna, de én láttam benne valami olyasféle igazságot, amitől kedvem támadt élni. Remény. Ó, kegyetlen, gyötrő remény!

- Mihez kezdett, mikor elment?

Felkacagott. – Mindenhez és semmihez. Azt hittem, hogy éhen fogok halni, de képzeld csak el, kedveském, megtanultam főzni. Én, vén kecske létemre! A feleségem mindig meg akart tanítani, de sosem vettem a fáradtságot. Hát, mikor egyedül maradtam, nem is volt más választásom. Mondok egy titkot – hajolt közelebb. – Szerintem direkt csinálta. Tudta, hogyha elmegy, kénytelen leszek rá. A bestia! – kacsintott.

A bácsi fél órával előbb szállt le, mint én. Amint kilépett a kabinból, én felhúztam a térdemet, és sírni kezdtem. Sosem tudtam meg a nevét. Észrevettem egy cetlit a bácsi helyén. Először azt hittem, hogy véletlen hagyta ott, de mikor széthajtogattam, világossá vált, hogy szándékos volt.

Hagyd, hogy rád találjon!

Ez az egy mondat állt a papíron reszkető betűkkel, és elgondolkoztam, vajon mikor írhatta. Nem tudtam meg a választ.

Annyira izgultam, mikor leszálltam a járműről, hogy kétszer is elejtettem a cetlit, amit végül begyűrtem a zsebembe, és egyszer megbotlottam. Az idegesség viszont nem engedett sírni. Havazott, és fogalmam sem volt, hogy fogok eltalálni hozzájuk. Azért sétálni kezdtem valamerre, és csak imádkoztam, hogy a jó irány legyen az. Körülbelül egy órának tűnő negyedóra után megismertem a környéket. Közel voltam.

A hópelyhek folyamatosan a szemembe hullottak, sűrűn kellett pislognom, mikor megláttam a házukat. Nem égtek a lámpák. A hó kezdett lerakódni a járdára, az én lábnyomaim már szépen kivehetők voltak. Néhány pillanatig csak álltam ott, vártam, hogy a fiú kilépjen az ajtón, és szaladni kezdjen felém. Vagy csak történjen valami. Bármi. Bármi, ami arra utal, hogy nem csak álmodom. Fellépkedtem a lépcsőn, de a kezem megdermedt az ajtó előtt. Minek jöttem ide? Nyilván keresett volna, ha akart volna mondani valamit. Bármit. Nyilván el se hagyott volna. Annyira esetlennek és naivnak éreztem magam, hogy inkább hátat fordítottam az ajtónak. Már majdnem elindultam haza, de eszembe jutott a bácsi. Ha már eljöttem idáig, megcsinálom.

Hármat kopogtam a vörös faajtón, és vártam. Semmi. Megint kopogtattam. Csend. Megpróbáltam lenyomni a kilincset, de nem engedett. Az ablakra néztem, hátha mozgást látok. Ekkor megláttam a párkány fölé ragasztott Eladó feliratot. Elkéstem. És úgy éreztem, most már tényleg egy világ dőlt össze bennem. Minden, amiért küzdöttem, felesleges volt. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Azt sem tudtam, hol tudok jegyet venni hazafelé. Az ajtónak dőltem, és úgy kezdtem sírni, mintha minden fájdalmamat kiadhatnám vele. Szerettem volna, mennyire szerettem volna kiadni. Tenyeremmel az ajtóra csaptam. Nem nyomtam már el a zokogás hangját, azt hittem, sosem állnak el a könnyek. Azt hittem, bele fogok halni a bánatba. Hát a bácsi is hazudott nekem. Mindenki csak hazudik ezen a világon.

Aztán elnémultam. Olyan csendben voltam és olyan mozdulatlan, hogy úgy nézhettem ki, mint aki meghalt. Úgy is éreztem magam.

- A lelkemet facsartad ki – suttogtam utolsó erőmmel, aztán becsuktam a szemem.

- Én nem ülnék oda.

Úgy rezzentem össze, mint akit áram rázott meg. Itt van. Felpillantottam az előttem álló fiúra, és mikor szemem találkozott a kék szempárral, kialudt bennem a remény utolsó lángja.

- Tessék? – Ennyit voltam képes kipréselni magamból.

- Fel fogsz fázni – vont vállat az idegen. Libabőrös lettem a hangjától.

- Tudok magamra vigyázni, de kösz – közöltem keményen, aztán bűntudatom lett. Ez az idegen - ki tudja miért - erre tévedt srác volt az egyetlen, aki tudott nekem segíteni. Vagy megöl, vagy segít – egészítettem ki magam. – Ne haragudj, elég rossz napom van.

- Azt látom…

- Te ki vagy? – próbáltam jobban megnézni, a földön ülve nem sokat láttam belőle a vakító fehérségtől.

- Ha elmondom, meg kell, hogy öljelek. – Az a halálos komolyság, amivel mondta, mosolyra húzta a számat. Fura mód nem ijedtem meg tőle.

- Mi a biztosíték arra, hogy amúgy nem ölsz meg? – húztam fel fél szemöldökömet.

- Igaz – mosolygott, és leült mellém.

- Nem azt mondtad, hogy nem jó ötlet? – mutattam a földre.

- Feltétlen muszáj belekötnöd?

- Igen – húztam ki magam játékosan. A srác nevetve megcsóválta a fejét. – Elárulod végre, hogy ki vagy? Az sem baj, ha utána megölsz.

- A megmentőd vagyok.

- Nem vagy vicces – forgattam a szemem. Nem is tudta, mennyire szükségem volt egy megmentőre.

- Nem vicceltem – nézett a szemembe.

- Mi a neved?

- És a tied?

- Ha megmondom, te is megmondod?

A kezét nyújtotta. – Szavamat adom. – És én akkor először nem rezzentem össze egy érintéstől hosszú idő óta.

- Charity Nelsonnak hívnak.

- És mit csinálsz erre?

- Arról volt szó, hogy elmondod a neved – vitatkoztam.

- Válaszolj, és elmondom.

- Nem hiszek neked – forgattam a szemem, de azért válaszoltam. – Csak kerestem valakit, de úgy tűnik, hogy elköltöztek.

Az idegen bólintott. – Frederick Taylor – nyújtott újra kezet, és én valamiért azt éreztem; hagytam, hogy rám találjon.