- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Ha ezt elmondom, tényleg azt fogod hinni, hogy meg akarlak ölni – nevetett.
- Úristen, áruld el, kérlek!
Frederick elkomolyodott. - Láttalak az állomáson, és láttam, hogy végig sírtál.
- Követtél?
- Nem, nem. Itt lakom pár sarokkal arrébb – bökött a háta mögé. – Láttam a lábnyomaidat, és hogy őszinte legyek, aggódtam.
- Nem is tudom, mit mondjak. Megnyugtató, hogy nem vagy gyilkos.
- Honnan veszed, hogy nem vagyok? – mosolygott félodalasan.
Mielőtt válaszoltam volna, szememmel végigmértem, pedig már rég tudtam, mit fogok felelni. - Nem tűnsz annak.
A fiú szerényen elmosolyodott, feltápászkodott a földről és felsegített engem is.
- Mit fogsz most csinálni? Hazamész? – nézett végig rajtam aggódva, mivel már sötét volt, és elég későre járt az idő. De nem tudtam, hova menjek, merre induljak. Nem akartam hazamenni, mert tudtam, hogy akkor nem bírnám tovább, és valami hülyeséget csinálnék. Hosszas csend után megráztam a fejem.
- Keresek egy helyet, ahol megszállhatok.
Gyanakodva fogadtam el Frederick segítségét, de nem hagyatkozhattam másra, és valamiért amúgy sem éreztem magam veszélyben vele. Sajgó szívemet pedig elhallgattattam, próbáltam a lépésekre, és Frederick nyugtató hangjára koncentrálni.
- Ismered őket? – kérdeztem, mikor úgy tíz perce sétáltunk az egyre nagyobb hóesésben. Már rendesen átfagytam, nehezemre esett a beszéd.
- Daveyéket? – nézett vissza válla fölött a házra. Bólintottam. – Igen, de nem tudom, merre mentek.
- Tudsz valamit a fiukról?
- Nathonnek hívják, és elég sokáig járt egy elvileg gyönyörű lánnyal, bár én nem láttam őket. Nagyjából ennyit – vont vállat, és érdeklődve nézte reakciómat.
Képtelen voltam a szemébe nézni. – Nem volt nagyszám a lány – mondtam csendesen.
Éreztem, hogy a fiú végigmér, de nem mondott semmit.
- Tulajdonképpen hová megyünk? – kezdtem aggodalmaskodni, mert nem úgy tűnt, hogy a központ felé haladnánk.
- Hát hozzánk – pislogott nagyokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Micsoda? Szó sem… - Éppen csak belefogtam az ellenkezésbe, Frederick megállított.
- Nincs más választásod. A helység egyetlen motelja annyira lepukkant, hogy a tulaj is máshol húzza meg magát. Néhány csótányon kívül más nincs is ott. Ha ilyen időben haza akarsz menni, gyakorlatilag az életedet kockáztatod. Én pedig kénytelen lennék dupla utat tenni, mert nincs az az Isten, hogy egyedül hazaengedjelek. – Néhány kósza ránc jelent meg a homlokán az aggodalomtól. Akármennyire is fáztam, melegség öntötte el a testem. Régen aggódtak már értem, és az apai féltés nem számít igazán. Vontatottan bólintottam beleegyezésképp; megadtam magam.
- Van testvéred? És a szüleid otthon vannak? Nem fogom zavarni őket? Én tényleg nem szeretnék kellemetlen hangulatot, elvégre nem is ismerlek, és te sem engem, ők meg aztán pláne… Biztos nem örülnének annak, ha egy idegen lány beállítana hozzájuk.
Frederick kacagni kezdett idegességem hallatán. – A szüleim és az öcsém is otthon lesznek, de meggyőződésem, hogy nem leszel a terhükre. Ha ennyire aggódsz amiatt, hogy kipaterolnak, mert idegen vagy, majd azt mondom nekik, hogy régről ismerlek.
Elképzeltem az idegen öccsét. Hogy vajon neki is olyan kék szemei vannak-e, vagy, hogy családi vonás-e, hogy ilyen dallamos hangon beszélnek. Kíváncsi voltam, hogy néznek ki a szülei, és hogy kire ütött.
A házuk elé érve eloszlott minden félelmem, ami a lehetséges gyilkosságról szólt, és már csak egyetlen kérdésem maradt hátra. Legalábbis egyelőre.
- Hogy szólítsalak? – néztem Frederickre nagyokat pislogva.
- Frednek – azzal kinyitotta az ajtót, és kissé lökött rajtam egyet, hogy beljebb lépjek. Orromat azonnal megcsapta a friss vacsora illata. Mióta anya elment, nem igazán ettem házi kosztot, és rögtön otthonérzésem lett a gondolattól, hogy ma azt fogok vacsorázni. Mégis, kívülállónak éreztem magam. Idegen volt a hely, én pedig egy oda nem illő alkotóelem.
- Lépj egy párat – utasított Fred mögöttem állva, és suttogós hangjától libabőrös lettem. Fel sem tűnt, hogy megtorpantam két lépés után. Bocsánatot kértem, levetetettem a kabátomat és a cipőmet, aztán követtem Fredet a konyhába, ahol az édesanyja éppen levette a serpenyőt a tűzhelyről. Fasírtot készített.
- Csókolom – köszöntem egy bátortalan kislány hangján, az anyukája pedig kíváncsi mosollyal a szája sarkában nézett először rám, aztán a fiára.
- Szervusztok! – tette le a serpenyőt.
- Hadd mutassam be neked Charie-t – nézett rám Fred.
- Andrea vagyok, Frederick édesanyja – nyújtott kezet, és azonnal felismertem a fiút mosolygós szemeiben.
- Charity Nelson, a fia barátja.
- Éppen jókor érkeztetek, most készült el a vacsora, üljetek asztalhoz! – nézett a megterített asztal felé, és mire észbe kaptam, már fel is tett egy plusz terítéket. Megdöbbentem közvetlenségén. Semmit nem kérdezett, elég volt, hogy Freddel két pillantást váltsanak. Érdekelt volna, hogyan folytatnák a beszélgetést, ha kimennék a szobából. Hogy vajon elmondaná-e Fred, hogy egy vadidegen lányt hozott haza. És hogy mit gondolnának ezek után rólam. Feltételezhetően semmi jót.
- Apa? – forgolódott Fred.
- A nappaliban.
Fred maga után húzott a nappaliba, ahol az édesapja ült a tévé előtt, és egy akciófilmet nézett teljesen elfeledkezve a környezetéről.
- Apa, khm – köszörülte meg a torkát mellettem a fiú. Az apukája ránk nézett, és széles mosoly terült el az arcán. Azonnal felállt, és feltűnés nélkül összemosolygott a fiával. Bemutatkoztunk egymásnak - ugyanúgy hívták, mint a fiát -, aztán visszamentünk a konyhába, ahol már várt minket Mrs. Taylor és Fred öccse. A srác hat éves lehetett, és mikor meglátott, egyből nekem szegezte a kérdést:
- Te ki vagy?
- A bátyád barátja – ismételtem ma már nem is tudom, hanyadjára.
- Te lány vagy – húzta fel az orrocskáját. – Jártok a bátyámmal? – Nem is engedte, hogy válaszoljunk, folytatta. – Szereted a csokit? Anya azt mondta, hogy vacsora után ehetek. Nekem adod a részed? Szép a szemed. Frednek olyan kék, mint a tenger. Adott neked virágot a bátyám? És csokit? Azt is nekem adod?
- Tom, szerintem elég lesz – állt meg mögötte Mrs. Taylor, hogy leállítsa. Én levegőhöz sem jutottam, annyira ledöbbentett az eleven kisfiú.
- Lesz még rosszabb is – súgta oda nekem Fred, aztán mindketten halkan elnevettük magunkat, majd leültünk egymás mellé.
Fogalmam sincs, hogy érték el – valószínűleg minden erőlködés nélkül -, de otthon éreztem magam egy idegen családdal. Úgy, ahogy annakidején anyával. Összeszorult a szívem, ahogy oldalra néztem, és nem Nathon ült mellettem. Fred bátorítóan kivillantotta tökéletes fogait, én meg elgondolkoztam, hogy bízhattam meg ilyen könnyen valakiben. Nem, mintha rossz döntés lett volna, de magányosnak és szeretetéhesnek éreztem tőle magam, aki a legrosszabb emberrel is karöltve elsasszézott volna. Talán így is volt.
Nem tudom, miről beszéltek, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam a Taylor család beszélgetését, de olyan önfeledten kezdtek nevetni, hogy Mr. Taylor a szeme sarkát törölte a könnyektől. Az én szemem is párás lett, csak egészen más okokból. Nem mertem kimondani magamnak, de kis híján belepusztultam. Hiányzott Nathon. És nem voltam képes arra, hogy elveszítsek még egy embert. Ebben biztos voltam.
A vacsora végére kiderült, hogy Freddel ugyanarra az egyetemre járunk, csak másik szakra. Amint befejeztük az evést, Fred a szobájába irányított és kissé bűnbánóan nézett le rám.
- Mi a baj?
- Az ágyamban kell majd aludnod, mert nincs vendégszoba.
Felhúztam a szemöldököm, mire folytatta. – Persze én a nappaliban fogok aludni, a kanapén.
- Szó sem lehet róla – tiltakoztam.
- Tessék? – most ő vonta fel a szemöldökét.
- Én alszok ott – jelentettem ki, és már indultam is volna, de Fred szülei még filmet néztek.
Miután tíz percig vitatkoztam a fiúval, sikerült meggyőznöm arról, hogy az én helyem van a kanapén, és feltétlenül ott kell töltenem az éjszakát.
Fred elvezetett a fürdőszobába, én pedig magamra zártam az ajtót, és elkezdtem lehámozni magamról a ruháimat. Annyi eszem persze nem volt, hogy váltóruhát vagy pizsamát hozzak. Elnevettem magam az abszurd gondolatra, hogy egy soha nem látott szobában vetkőztem meztelenre, a pár órája megismert sráctól alig pár méterre. Megráztam a fejem, és beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a forró cseppek lemossák rólam az emlékeket és megbizsergessék a bőrömet. Egy bolyhos törölközővel tekertem körbe magam, még nedves hajjal léptem ki a folyosóra. Tom szobájából számítógépes játék hangja szűrődött ki, a kisfiú bőszen kattintgatott az egérrel. Nagyon élvezhette a játékok mesterkélt világát. Fredet sehogy sem tudtam elképzelni egy animált világ rabjaként, pedig nem is ismertem.
Óvatosan mentem vissza a szobába, Fred éppen egy könyvet tartott kezében, és előbb végigolvasta a mondatot, csak aztán pillantott fel. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy szemei végigszaladtak rajtam. Egy kicsit szorosabbra fogtam magam körül a törölközőt, és zavartan álltam a szoba közepén.
Fred néhány másodperc múlva kapcsolt, és kérés nélkül adott egy bő felsőt, meg egy nadrágot, amiért hálás voltam. A cuccomat letettem egy szabad székre, és törökülésben elhelyezkedtem az ágyon.
- Mit olvasol? – tudakoltam.
- A kedvenc könyvemet. Meghal benne a férfi főszereplő, ezért tetszik annyira.
- Szereted, ha meghal a főszereplő? – nyitottam nagyra szemeimet.
- Nem, de ahogy ez meg lett írva… Nagyon megható. – Látszott rajta, hogy máris beleélte magát a könyvbe. Féloldalasan elmosolyodott, aztán felállt, és elment zuhanyozni.
Gyorsan felvettem a ruhákat, amiket kaptam, aztán körülnéztem a szobában, még a könyvbe is belelapoztam, de Fred végtelennek tűnő percekig nem jött.
A lelki és fizika megterhelésem nem éppen volt jó hatással rám, mert szédülni kezdtem, így muszáj voltam ledőlni egy kicsit. Reméltem, hogy a fiú nem veszi majd tolakodásnak, ha az ágyában talál. Gyorsan írtam egy üzenetet apának, hogy ne feledkezzen meg Sassyről. Szomorkás mosoly ült a szám sarkában, mikor eszembe jutott az a nap, amikor a tónál sétáltunk hárman.
Képzeletben megint ott jártam, levettem a cipőmet, és mezítláb szaladtam a kiskutyámmal. Élveztem, ahogy a puha fűszálak csiklandozzák a talpamat. A tó mellett Nathon állt, kacagva kezdtem rohanni felé, de mire odaértem, már nyoma sem volt. Ahogy Sassynek sem. Lenéztem magamra; a rózsaszín báli ruhám volt rajtam. A tüll teljesen leszakadt, már csak a térdemig ért, sáros volt, a hajam pedig vizesen tapadt csupasz vállamhoz. A víz közepén álltam, és süllyedni kezdtem. Próbáltam fent maradni, de valami a mélybe húzott. Megfulladtam.
Levegő után kapva ébredtem rémálmomból. Körülnéztem, de hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, és hogy kerültem ide.
Reggel volt, a szobában pedig én voltam az egyedüli. Nem emlékeztem, hogy elaludtam volna, és fel sem tudtam idézni, hogy mikor vált álommá az emlék.
Kopogást hallottam, aztán egy elnyomott hangot a zárt ajtó mögül.
- Jól vagy? Bejöhetek? – Fred volt az.
Gyorsan végignéztem magamon, de az arcomat nem tudtam ellenőrizni. A hajam szörnyen kócos lehetett, mert vizes hajjal aludtam el, és úgy száradt meg. Tudtam, hogy nem igazán van más választásom, így beengedtem a fiút.
- Ne haragudj, de sikítottál, és… szörnyen ijesztő volt. Még senkit nem hallottam álmában sikítani, ráadásul nem tudtam, hogy ébren vagy-e, vagy csak álmodtál. Szóval megijedtem – magyarázkodott, én pedig önkéntelenül elmosolyodtam, olyan aranyos volt.
- Semmi baj – rántottam meg a vállam nem törődőn, pedig nem rémlik, hogy korábban sikítottam volna. Vagy mindössze annyiról van szó, hogy apa sosem mondta el. – Csak egy rémálom, előfordul. Bejössz? – álltam hátrébb, hogy beléphessen. Rajta egy szürke szabadidőnadrág, és egy fekete póló volt, világosbarna haja pedig úgy állt, mintha órákat állt volna a tükör előtt, hogy belője. – Most ébredtél?
- Igen – helyeselt. Akkor tehát nem állt órákat a tükör előtt. Irigyeltem.
- Egyébként bocsi, hogy elaludtam az ágyadban.
- Rá se ránts.
- Kaphatok egy fésűt? – érdeklődtem a fejem tetején tornyosuló szénakazalra mutatva. Frederick elnevette magát, mire durcásan leültem az ágya szélére.
- Ugyan, ne csináld már. Szerintem egészen zseniálisan aranyos. Kicsit hasonlítasz így Einsteinre, de te sokkal aranyosabb vagy, hidd el! – foglalt helyet mellettem.
Gyilkos pillantást vetettem rá. – Ne szólj hozzám, jó?
Megrázta a fejét. – Ne felejtsd el, hogy te vagy kiszolgáltatva nekem. Nem ismersz itt senkit, és az én házamban vagy, az én szobámban, teljesen védtelenül – vigyorgott. Le akartam törölni azt a vigyort.
- Ez a szüleid háza, nem a tied. Ennek alapján a szoba sem a tied.
Frederick megforgatta a szemét. – Lehetetlen nőszemély. Gondolod, hogy a szüleim nem szövetkeztek velem?
Eljátszottam, hogy halálos rémület kerített hatalmába, és megpróbáltam az ajtó felé szaladni, de Fred elkapta a kezem, és visszarántott az ágyra. Én meg egészen addig a pillanatig teljesen megfeledkeztem az álmomról, de még az életemről is. De akkor, mikor lenéztem a csuklómat tartó kézre, majd a fiúra, gyomron rúgásként ért, hogy nem Nathon ült velem szemben. Fred látta, hogy a kezünket nézem, de nem eresztett el, és én egy kicsit utáltam érte.
- Felesleges menekülni, úgyis megtalállak. És különben is, még valamit muszáj megkérdeznem – komolyodott el, nekem meg gombóc nőtt a torkomban. – Szabad? – hangja óvatos volt, tudni akarta, nem-e tapintott érinthetetlen területre. Bólintottam. – Daveyék… - Szívem egy pillanatig csendben várta a folytatást, aztán eszeveszett tempóba kezdett. – Te vagy a lány?
Bólintottam. – Voltam. – Ennyit voltam képes mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése