12. fejezet ~ Emlékezz!

Még mindig minden ízemben remegtem, mikor elhúzódtam a fiútól. Valami ismerős félelem fojtogatott, amitől minél előbb menekülni akartam – egyenesen a fiú védelmező karjai közé. Nem akartam, hogy elengedjen, annyira féltem.

- Istenem, Charie, mi a baj? – mért végig aggódva, és homlokán ráncok jelentek meg. Fejem apró rázásokkal felelt, én csendben maradtam; képtelen voltam beszélni a sokktól.

- El kell mondanod, mi történt – tette két kezét vállaimra, mélyen a szemembe nézett.

- Egy férfi… - nyögtem, és éreztem, ahogy kezei erősebben markolják húsomat, és lesápad. – Azt hiszem… Bántani akart… De elfutottam. – Hebegtem-habogtam, de úgy tűnt, Fred megnyugodott kissé, miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom nem esett.

- Jól vagy? – kérdezte azért.

Bólintottam, de tudtam, hogy képtelen leszek kitenni a lábam a házból. – Nagy gond lenne, ha szeretném nálad tölteni az éjszakát? – néztem rá pilláim alól óvatosan. Többször aludtunk már együtt, de az albérletben sosem szoktam zavarni, mert Fred nagyon ritkán volt itt, és nem bírtam a bérlőtársát.

Láthatta arcomon a vívódást, mert miután bólintott, hozzátette: - Nincs itt George. Menj, zuhanyozz le, a szobámban leszek – tolt a fürdő felé, én pedig engedelmes kislány módjára hallgattam rá.

Levetettem izzadt ruháimat, és megálltam a tükörrel szemben. Zihálva vettem a levegőt, mellkasom szabálytalanul emelkedett le és fel, hajam kuszán lógott az arcomba, a tincsek kiszabadultak a gumi szorításából. Tenyeremmel a kagyló szélére támaszkodtam, próbáltam szabályozni légzésemet és végre lenyugodni. Csak az járt a fejemben, hogy mi történhetett volna, ha nem tudok elmenekülni. Hogy mit tett volna velem a fickó. S hogy mi húzott éppen Frederickhez. A válaszokról voltak elképzeléseim, amik megborzongatták a bensőmet és hányingerem támadt. De az utolsóra nem tudtam a megfejtést.

A fürdő nyitott ablakán beszűrődő lépteket hallottam, és átjárt a csontig ható félelem. Nem húztam tovább az időt, beálltam a zuhany alá, és igyekeztem lemosni magamról az élet mocskát. A romlott férfi szagát, az izzadtság fájdalommal teli ízét, az emlékeimben villódzó zavaros képeket.

Nem tudom, meddig álltam a vízsugár alatt és meddig súroltam testemet, de mikor beléptem Frederickhez, a fiú az ágyban fekve zenét hallgatott, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy tekintete végigszaladt még cseppektől nyirkos, félig fedetlen testemen.

Ő is félmeztelen volt, hasizmai megfeszültek, ahogy felült az ágyon, és ruganyos léptekkel elindult felém. Most először néztem meg magamnak igazán kidolgozott felsőtestét. Ínyemre volt a látvány. Ő is nemrég tusolhatott, mert haja még nyirkosan lógott a szemébe, míg az enyém lágy hullámokban omlott vállamra. A szívem gyorsabban kezdett verni, mikor magához húzott, és kemény mellkasának támasztottam a fejem. Finom ajakit éreztem a homlokomon, ahogy kezével megemelte az arcomat. Elöntött a vágy, és ezúttal jó értelemben borzongtam meg. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden szörnyűséget. Akartam, hogy megcsókoljon – meg akartam csókolni. Szikrázó másodpercekig nem csinált mást, csak szemeivel falta arcom minden részletét, ajkaim íves vonalán megpihent pillantása, és mikor megnyalta a száját, nem bírtam tovább, lehunytam a szemem, és vártam a csókot. Frederick először óvatos volt, a derekamra tette a kezét, magához húzott. Kidagadó bicepszébe kapaszkodtam, aztán átöleltem a nyakát, törzsünk egymáshoz simult. Nyoma sem volt már az iménti gyöngédségének.

- Úgy aggódtam érted – suttogta közel a fülemhez, forró lehelete perzselte a bőrömet, és mikor finom puszit nyomott nyakamra, kirázott a hideg.

Nem értettem, hogy lehet, hogy alig egy perccel ezelőtt még a félelem, most meg a vágy tölt el.

- Féltem, hogy Nathon akar tőled valamit – nézett mélyen a szemembe, nekem meg valamiért összerándult a gyomrom, és nem mondtam semmit, csak lesütöttem a szemem, és újra megöleltem Fredericket. Néhány szótlan ölelés után Fred meg akart győződni testi épségemről: - Csinált veled valamit? Bántott téged az a rohadék?

A déjà vu érzéstől torkomon akadt a szó, mintha megálmodtam volna ezt a kérdést. Lehetséges, hogy volt korábban álmom arról, hogy egy pasas bántani akar? Hallottam már olyanról, hogy valaki megálmodja, mi fog történni.

- Nem. – Hangom vékony, bizonytalan volt. Annyira esendőnek, törékenynek és aprónak éreztem magam az izmos, magas fiú karjaiban. Bárcsak mindig vigyázna rám, kívántam.

És a fiú vigyázott is rám, azon az éjszakán legalábbis biztosan.

- Felhívtam Mr. Nelsont – mondta, miközben az ágyához sétáltam, és néztem az ágy sarkára kikészített hosszú pólót. Megfagytam, és riadtan fordultam Frederick felé.

- Mit mondtál neki?

Ha megtudta, hogy bajom eshetett volna, soha többé nem engedne futni. Talán azt se engedné, hogy kitegyem a lábam a házból. Pár hónappal ezelőtt – mikor apa tudomást szerzett arról, hogy futni járok – szigorúan megtiltotta, hogy sötétedés után induljak el, és mindig vinnem kellett magammal paprikasprayt. Talán a kórházban látott kritikus esetek riasztották el ennyire, vagy a híradó, ahol rengeteg rosszul végződött történetet hallhatunk.

- Hogy lejöttél hozzám, és elbeszélgettük az időt – nyugtatott meg. – Helyeselte a marasztalásod, ne aggódj.

- Oké.

Hátat fordítottam a fiúnak, és leejtettem magamról a törölközőt, aztán gyorsan felkaptam a pólót, ami combközép fölé ért. A hátamban éreztem Frederick pillantását, és mikor hátranéztem a vállam fölött, összenéztünk. Elmosolyodtam, mert szinte hallottam, mi jár a fejében. Meg sem lepődtem, mikor – miután újra előrefordultam – Fred kisöpörte a hajamat a nyakamból, és sóhajokat hagyott vékony bőrömön. Már nem voltam ura magamnak, lehunytam a szemem, és ellazultam. Hátam szorosan hozzásimult kockás hasához, kitűnően éreztem, mennyire kíván. És én is kívántam, Istenem, mennyire! Keze vándorútra indult testemen, leszaladt az oldalamon, megmarkolta a csípőmet – még szorosabban húzott magához. Ujjai megtalálták a póló szélét, alábújtak, s cirógatva becézték bőrömet. A fiú kellemesen meleg keze rátalált a mellemre, a másik még mindig a csípőmnél fogva tartott. Nyögés tört fel belőlem és elpirultam, mikor Frederick maga felé fordított, és lassan kibújtatott a ruhából. Vágytól izzó szemei bekebelezték a látványt, és eszembe jutott a legutóbbi alkalom, hogy valaki előtt felfedtem minden tökéletlenségemet. Olyan csodálat volt a pillantásában, amit akkor sem tudtam volna megérteni, ha órákig magyarázta volna. De én ugyanúgy nézhettem rá. Karommal átöleltem nyakát, végighúzta nyelvét alsóajkamon, majd gyengéden megharapta. Utat engedtem nyelvének a számba, nem bírtam betelni vele. A fenekem alá nyúlt, ölébe kapott, lábaimmal átkulcsoltam a derekát.

- Úristen – dünnyögte.

Igen, valahogy úgy…

- Charity… - suttogta csukott szemmel a számba. – Nem fogok bírni leállni.

De nem is akarom.

Szerettem volna hangosan is kimondani, de képtelen voltam rá, helyette csak még erősebben szorítottam lábaimat csípője körül, s hevesebben csókoltam. Nyelve mélyen barangolt a számban, az ágy felé hátrált, és óvatosan letett rá. A lábam között éreztem a fiút, egész testemmel hullámoztam, hangosan vettem a levegőt, míg végül darabokra nem hullottam karjaiban.

- Szeretlek, Charie – suttogta, mikor hátulról ölelt az ágyon, hangja cirógatta bőrömet.

Megfordultam, hogy lássam a szemét. Hirtelen világossá vált minden; hogy miért jöttem éppen ide, hogy miben különbözött a Nathonnek és Frednek szóló ölelés, miben az érintések és a csókok. Készen álltam kimondani. – Szeretlek. – Aztán megcsókoltam, és álomtalan álomba merültem.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem akarok hazamenni, mert félek attól, hogy a valóság megint nyakamba mászik. Hogy ott vár a sötétben, és megérkezik, összezúz mindent, ami maradt. De bocsánatot kellett kérnem Racheltől.

Frederick az ágy végén ült, térdén könyökölt, és mikor szemei rám villantak, összeszorult a szívem: megbánás tükröződött bennük.

- Mi a baj? – ültem fel én is, közelebb csúsztam hozzá. Nem bírtam volna hallani, hogy hiba volt a tegnap este, hogy mégsem akarta ezt velem.

- Ne haragudj rám. – Könyörgő pillantása belém fagyasztotta a reményt. – Egyszerűen… Nem tudom, mi ütött belém. Képtelen voltam visszafogni magam – óvatosan végignézett rajtam, mintha ezzel indokolná elgyengülésének okát. Engem.

Nem tudtam, mit mondjak. Hogy haragudjak, vagy ne. Hogy mi legyen a következő lépés, hogy én egyáltalán bánom-e. Nem, nem bántam.

- Nem haragszom. Csak… Túl korai volt ez neked? Vagy mi volt a baj? Esetleg én nem… Szóval valami nem úgy csináltam, ahogy azt kellett volna? Nem vagyok annyira tapasztalt, mert… Nyugodtan mondd meg – dőlt belőlem a szó, miközben a póló szélét gyűrögettem a lábamon, és rá se mertem nézni Fredre. Meleg tenyerét éreztem az arcomon, ahogy kényszerít, hogy szembenézzek vele.

- Te meg mi a fenéről beszélsz? – Szája sarkában megfejthetetlen mosoly bujkált.

- Te mi a fenéről beszélsz?! – vontam össze szemöldököm.

- Várj egy pillanatot – eresztett el, és nagy levegőt vett, hogy magyarázni kezdjen. – Nem arról van szó, hogy nem voltál elég jó. Charity… te varázslatos voltál, varázslatos volt veled. – Szünetet tartott, várta, hogy felfogjam, amit mondott, ám nem tudtam megnyugodni addig, míg meg nem kaptam kérdésemre a választ. – Az egyetlen gond, hogy azt hittem, mostanra meggondolod magad. Hogy megbánod majd, mert nem így képzelted. Hogy nem tegnap jött el erre az idő, és mindent szépen elbasztam ezzel – csóválta a fejét. Már mosolyogtam.

- Szó sincs ilyesmiről – pilláim alól néztem fel rá, és éreztem, ahogy a pirosság felkúszik az arcomra, mikor Fred megcsókol.

Az egész mindössze egy félreértés, volt, mert mindketten féltünk a másik reakciójától. Könnyebb lélekkel sétáltam haza, de nem azért, mert a fiú elvett a lelkemből, hanem mert levette rólam a terhet. Messze elkerültem az utcát, ahol tegnap összefutottam az alakkal, de nem akartam, hogy Fred kísérgessen, így egyedül voltam. Különben is, reméltem, hogy Rachel nálunk lesz, és akkor bocsánatot kérhetek tőle végre.

Szerencsére a felhajtón állt a kocsija, így a gyomrom összeszorult az idegességtől. De voltak dolgok, amiket nem értettem, és meg kellett tudnom.

Rachel a nappaliban volt, egy magazint olvasgatott, és mikor szemüvege fölött meglátott, azonnal lerakta. Mondani akart valamit, de nem hagytam szóhoz jutni.

- Sajnálom, hogy olyan szörnyen viselkedtem, csak kicsit nehéz időszakon mentem keresztül – kezdtem. – Ne haragudj rám.

A nő vonásai megenyhültek, és csak egyetlen pillanatra eszembe jutott róla az édesanyám. Ő is éppígy lágyult el, mikor valami rosszat csináltam, és utána kifejeztem bűnbánatomat.

- Nem haragszom.

Beljebb léptem, és óvatosan leültem mellé, ő pedig kíváncsian méregetett.

- Kérdezhetek valamit? – meredtem a magazin gyűrött lapjaira. Rachel egész délelőtt azt lapozgathatta, pedig ez nem vallott rá.

Felsóhajtott. – Bármit.

- Mióta ismered Nathont?

- Már vártam ezt a kérdést. – Tényleg nem tűnt meglepettnek. – Igazság szerint nem szabadna elmondanom, de te nyilván kivételt képezel ebben a helyzetben. – Látszott, mennyire őrlődik kötelességtudata és az irántam érzett segítő szándéka között. Nem akartam nehéz helyzet elé állítani, de tudni akartam végre a színtiszta igazat. – Azóta, mióta ő téged – mondta végül, és meg sem próbálta elrejteni bizonytalanságát. Nem tudta, jó döntés volt-e elmondani, és nem mertem tovább erről faggatni, mert sejtettem, hogy nem áll szándékában még többet elárulni.

Az információ sehová sem illett. Nem értettem, miért volt szüksége Nathonnek pszichológusra. Nekem soha nem említett semmi hasonlót, és… Ki ez a fiú? Aki titkolózik, egyik napról a másikra eltűnik, aztán újra felbukkan. Akinek titkai vannak, aki elhagy valakiért, aztán úgy tesz, mintha mindig is itt lett volna. Nem mertem firtatni, vajon miért kereste fel a nőt, mert tisztában voltam vele, hogy nem mondhatja el.

- Én csak az egészet szerettem volna tudni, ahogy történt. – Szomorú voltam. – Megértem, hogy nem mondhatod el, és nem is várom, csak szerettem volna, ha végre mindent megértek, és lezárhatom ezt.

- Beszéltem Nathonnel.

A szívem heves kalapálásba kezdett, fülemben zubogott a vér, alig hallottam tőle, amit Rachel mondott, pedig tudni akartam, mikor beszéltek és miről. Hogy pontosan mit is jelent ez rám nézve. Arcomból kifutott a vér, türelmetlenül vártam, hogy folytassa.

Rachel szorosan lehunyta szemét, vékony bőre remegett, ahogy eldöntötte, elmond nekem valamit.

- Próbáltam rávenni, hogy mondja el neked magától, mert jogod van tudni. Mégis… Orvos vagyok, és jól ismerlek, de nem vagyok benne biztos, hogy készen állsz erre. A legjobb lenne, ha magadtól jönnél rá – húzta el a száját.

- Nem értem – ráztam a fejem. – Hogy rakhatnám össze, ha nem tudok mindent? Honnan kéne tudnom, mi jár a fejében? – Értetlenkedve néztem a nőre, aki egyre kétségbeesettebb arcot vágott. Nem bírtam felfogni, mégis mit vár tőlem.

- Tudom – bólintott, és kicsit előrébb csúszott a kanapén. – Ezért kértem Nathont, hogy világosítson fel teljesen. Csak félt téged, és magát is, mert nem tudja, hogy reagálnál erre az egész képtelen helyzetre. Nem könnyíti meg a dolgomat, a macska rúgja meg! – túrt dús hajába, ami rendezetlenül, csillogva omlott vállára. Sosem láttam ennyire bizonytalannak és zaklatottnak Rachelt. Ő volt a nyugodság megtestesítője, és megrémített a tudat, hogy az életem már őt is ilyenné teszi.

- Nem hajlandó beszélni velem? – Lemondó voltam. Utolsó reményem minden cseppjével néztem a nőre: - Nem lehetne, hogy esetleg te mondd el?

Rachel hosszasan szívta be a levegőt, mérlegelt. Bőrömön éreztem, ahogy tüdejéből kiáramlik a szén-dioxid, majd bocsánatkérőn megrázta a fejét.

- Nem tehetem.

Feladtam.

- De menj el hozzá, és próbáld meg rábírni te.

- Lehetetlen, már próbáltam.

- Próbáld máshogy!

- Mire gondolsz? Végülis már tudom, hogy miért ment el… Hogy volt valakije, vagy van. Csak azt nem értem, miért jött vissza.

Bólintott. – Mondd, hogy én küldtelek.

- Ez majd segít? – álltam fel, és határozatlanul indultam az ajtó felé.

- Remélem – mondta inkább csak magának, és mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, még hallottam elnyomott hangját: - Emlékezz, Charity!