13. fejezet ~ Emlékszem

Lábaim maguktól vittek a kapu felé, de az utol pillanatban visszafordultam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol van Nathon. Rachel azonban már ott állt az ajtóban, kezében telefon villant.

- Hívd fel! – nyomta kezembe.

Ujjaim annyira remegtek, hogy csak harmadjára sikerült tárcsázni. A készülék hosszan kicsöngött, és már éppen visszaadtam volna a nőnek, mikor felvette.

- Rachel? – hangja még készüléken keresztül is megrázta bensőmet; hihetetlen volt, hogy hallottam őt.

- Nem, Charity vagyok – szólaltam meg végre. Olyan mély csend lett a vonal másik felén, hogy azt hittem, Nathon kinyomta. De nem, még mindig hívásban voltunk.

- Mit szeretnél? – Hangszíne sokkal kedvesebb volt, mint amire számítottam. Mintha csak csevegnénk, vagy nem is tudom.

- Ööö, hol vagy most? – Kissé inamba szállt a bátorságom, mert féltem, hogy meg sem mondja, nehogy odamenjek.

- A parkban ülök egy padon – közölte, és nyilvánvaló volt, hogy nem érti, mire készülök.

- Azonnal ott vagyok – jelentettem ki, mielőtt meggondolhatnám magam, és egy hálás pillantást vetve Rachelre, visszaadtam neki a mobilt, aztán elvettem kezéből a kocsi kulcsot – mindenre gondolt – a garázsba szaladtam és bepattantam a járműbe. Mielőtt indítottam volna, két tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam csillapítani reszketésemet. Tartottam tőle, hogy ilyen állapotban kell vezetnem, de nem volt más választásom.

Az útból nem emlékszem sokra, csak az elsuhanó kocsikra, a fákra, a nap melegére és az elém vetülő ijesztő képekre. Aztán már ott is voltam. Nem tudom, bezártam-e a kocsit, vagy sem, de nem érdekelt.

Egy pillanatra megtorpantam, mikor elértem a park szélét. Szememet végigfuttattam az embereken, és mikor összenéztem egy árnyékban rejtőző csokoládészempárral, tudtam, merre kell mennem.

- Hát itt vagy – értem mellé, hangosan vettem a levegőt.

- Hát itt vagyok – szólt féloldalasan mosolyogva.

Van, hogy nagyon várjuk, hogy megérkezzünk valahová. Aztán mikor odaérünk, csak állunk tétlenül, mert fogalmunk sincs, hogyan tovább.

- Rachel küldött – vágtam a közepébe. – Szeretném, ha végre elmondanál nekem mindent.

Nathon nem döbbent meg, elég nyilvánvaló volt, hogy beszéltem a nővel, miután az ő telefonjáról tárcsáztam.

- Kérdezz, és válaszolok – tárta szét a karját.

Ingattam a fejem. – Nem hiszem.

- Komolyan mondom.

- Őszintén válaszolsz minden kérdésemre? – Gyanakvóan méregettem. Hirtelen túl könnyen adta az igazságot.

- Igen.

Fogalmam sem volt, mire számítsak, vagy mivel kéne kezdenem. Leültem mellé, és figyeltem talpam alatt a kavicsokat, hogyan bújnak egymáshoz.

- Mióta ismered Rachelt?

- Amióta téged.

A fiú átment a teszten, azt felelte, amit Racheltől is hallottam.

- Miért kellett pszichológushoz fordulnod, és miért nem tudtam erről soha?

- Mert képtelen voltam feldolgozni valamit, és mert nem mondhattam el.

- Ez így nem lesz jó – ráncoltam a homlokom. – Őszintén válaszolsz, de mégis úgy, hogy ne tudjak meg semmit. Ködösítés nélkül akarok hallani mindent. Mielőtt eljöttem, Rachel azt mondta, hogy emlékezzek. Valamire emlékeznem kéne. De mire, Nathon? – Az arcát fürkésztem, és nagyon nem tetszett az, amit leolvastam róla. Bánat, fájdalom és tehetetlenség. Szemeit riadtan emelte rám.

- Nem… Ne emlékezz semmire, nincs mire! – Kétségbeesettebb volt, mint hittem, és ez engem is megrémített. Az agyam ezerrel kutakodott emlékeim között, de semmi nem ugrott be, hiábavalónak éreztem mindent.

- Kérlek, Nathon! – kérleltem.

- Charity – összerezzentem, mikor kezem után nyúlt. – Nem akarsz emlékezni.

- Ez meg mit jelentsen? – értetlenkedtem, s néztem, ahogy hüvelykujjával kézfejemet simogatja.

- Higgy nekem, hogy nem akarsz…

- Mire? Egy élet sem lesz elég, hogy eszembe jusson…

Egy élet sem lesz elég, hogy elfelejtsem.

- Nathon – szorítottam meg kezét, és éreztem, ahogy lesápad az arcom. Magam elé meredtem, és megdermedtem.

Két évvel, és négy hónappal korábban…

Hideg volt, hullott a hó, az orromig is alig láttam el. Fintorogtam, mikor orromra esett egy hatalmas pihe, és vízzé olvadva végigcsorgott arcomon. Hátamba vágódott egy hógolyó, nevetve fordultam meg.

- Anya! – tettettem felháborodást. Én is gombócot formáltam, és kecses alakjára céloztam, de kitért a hó bomba elől. A pihék kristályként ültek meg a hajában, és annyira gyönyörű volt, ahogy ott állt tőlem nem messze, szemei izgatottan csillogtak, mosolya megolvasztotta a jeget is.

- Gyerünk kincsem, ne add fel! – bátorított. Dúlt bennem a versenyszellem. – Csak sikerül még vacsoráig eltalálni – kacagott, mikor megint mellé dobtam. Bosszúsan csípőre tettem a kezem, aztán kergetni kezdtem. Bárki, aki látott minket, azt mondta volna, hogy barátnők vagyunk. És így is volt, édesanyám volt a legjobb barátnőm.

- Vacsora! – kiabált ki apa az ajtóból. Mindenhol hó borított minket.

- Biztos jó ötlet volt hagyni, hogy ő főzzön? – csóváltam a fejem kétkedve.

- Majd kiderül – kacsintott anya, és előreengedett.

Bent elolvadt az összes hó rajtunk, így úgy néztünk ki, mint akik a strandról jöttek.

- Ha szóltok, hogy fürdőbe mentek, még lehet én is veletek tartottam volna – cukkolt minket apa.

- Ha akartuk volna, hogy gyere, mondtuk volna – billentette meg csípőjével anya, és apa nevetve csókot nyomott az arcára.

- Kis boszorkáim.

- Apa, a kisebbik boszorkád szeretne ma felpattanni a seprűjére – foglaltam helyet.

- Hova akar menni?

- A szomszéd városba. Alig egy órára van innen, és kinéztem ott egy ruhát a tavaszi bálra, amit szeretnék felpróbálni.

Apa rosszallóan csóválta a fejét. – Csúszik az út, és már sötétedik is. Nem a legmegfelelőbb időjárás ahhoz, hogy friss jogosítvánnyal a kocsiba ülj egyedül – kapott be egy falat húst.

- Tudom, de ez nagyon fontos lenne, és ígérem, hogy óvatos leszek.

- Charity, nem – hangja ellentmondást nem tűrő volt, amitől mindig megrémültem.

- De akkor nem lesz ruhám a bálra…

- A közeli boltokban is biztosan találsz, dekoratív lány vagy, egy zsák is csinosan áll rajta – húzta végig villáját a levegőben vízszintesen, rám mutatva.

- Apa, te ezt nem értheted – hangom már remegett az elfojtott sírástól.

- Elmegyek vele – szólt közbe anya, mikor látta, hogy kezd elfajulni a dolog.

- Egyedül is tudok menni.

- Vagy úgy, vagy sehogy – zárta rövidre apa. Nem ettem meg a vacsorát, csak száraz ruhát vettem, és megszárítottam a hajam. Elment a kedvem a vásárlástól.

Anya csevegni próbált az úton, de annyira koncentráltam, hogy képtelen voltam beszélgetni vele. Úgy félúton jártunk, mikor hullani kezdett a hó, és alig láttam valamit.

- Vezetek én – ajánlotta anya, én pedig hálásan fogadtam el segítségét.

- A következő lehetőségnél lehúzódok – ígértem.

- Jól van – bólintott anya, és mosolyogva megsimította az arcomat. – Olyan büszke vagyok rád.

- Miért? – pillantottam rá, de hiba volt.

- Gyönyörű lány vagy.

Ez volt, az utolsó, amit hallottam. Aztán egyenesen egy fába irányítottam a kocsit, és hatalmasat reccsenve ütköztünk belé. A fejem előre lendült, minden felfoghatatlanul gyorsan történt. A kezem szorította a kormányt, de koponyám a szélvédőnek csapódott, ragacsos vért éreztem végigfolyni bőrömön.

Mikor magamhoz tértem, az üvegszilánkok mindent beborítottak. Oldalra néztem, hogy lássam, hogy van anya, de csak a fülsüketítő sikolyt hallottam a levegőt kettészelni. Az én torkomból jött. Anya mozdulatlanul ült lehetetlen pozícióban. Remegő kezekkel halásztam elő a telefont, és hívtam a mentőket.

Azt kérték, maradjak ott, de nem tettem. Elindultam a legközelebbi ház felé, mert képtelen voltam tétlenül nézni, ahogy anya haldoklik. Túl sok időbe telt, mire a mentősök kijöhettek volna. Segítséget kellett keresnem.

Szédültem, de tettem a lábaimat egymás után, és nem tudtam, milyen messzire kell gyalogolnom, nem emlékeztem, mikor láttam legutóbb házat. Egy kocsi motorját hallottam a szembejövő sávból. Kezemmel hadonászni kezdtem, és kétségbeesetten kértem, hogy álljon meg. Megállt. Egy sötét hajú, középkorú férfi ült benne, és egyből kiszállt a kocsiból. Örültem neki, olyan férfinak tűnt, aki tettre kész, és képes segíteni bárkin.

- Balesetem volt, kérem, segítsen az anyámnak! A kocsiban ül az anyósülésen, a kocsi jobboldalával hajtottam egy fának. Komoly sérülései lehetnek – hadartam, és a roncs felé mutogattam. A pasas odaszaladt, de nem tudott mit csinálni. – Olyan soká érnek ide – zokogtam.

- Még mennyi idő?

- Legalább húsz perc – arcomat csak tisztíthatták a könnyek, és próbáltam nem foglalkozni a fejembe hasító fájdalommal. A férfi maga felé fordított, és legnagyobb megdöbbenésemre megölelt.

- Ne sírj, mert megszakad a szívem – mondta.

De az enyém már megszakadt.

- Kérem, segítsen! – zokogtam.

- Gyere – húzott maga után a kocsija felé. Nem értettem, hová visz. Homályosan láttam, gondolkozni sem tudtam. – Ülj csak le ide – nyitotta ki nekem járgánya ajtaját. Jól megnéztem a rendszámot, hogy később elmondhassam, ő volt az, aki segített. Hálásan fogadtam a segítséget, aztán már csak a kezére emlékszem, ami az arcommal egy magasságban volt. Elkezdte kicsatolni az övét, de nem értettem, miért csinálja. Nem értettem, ujjai miért húzzák le a nadrágon a cipzárt. Nem értettem, miért mondja, hogy nem lesz semmi baj, és miért lök hátra az ülésen. Nem értettem, miért reszketek minden ízemben, és miért nem ordítok, mikor kezét rátapasztja a számra. Nem értettem, miért csípik szememet annyira a könnyek, és miért nézem undorral le-lecsukódó szemét. Nem értettem, miért fáj annyira mindenem. Nem értettem, hogy lehet egy ilyen ember szörnyeteg. Nem értettem, miért nincs erőm csinálni valamit, csak a repesztő fájdalomra emlékszem, ami – úgy éreztem – felrobbantja a koponyámat. Megbénultan hunytam le a szemem, és kizártam mindent, amit éreztem. Csak egy kedves arcra akartam emlékezni, csak egy kedves arcot láttam magam előtt. Csak a szerelmemre akartam gondolni. Csak azt kívántam, bárcsak itt lenne Nathon Davey, és megmentene ettől a szörnyetegtől.

Az aszfalton feküdtem, nem tudom, hogy kerültem oda, de a férfi magamra hagyott. Már nem éreztem semmit, csak láttam a fényeket. Megemelték a testemet, és elvitték valahová. Reméltem, hogy a mennyországba kerülök, és nem fog fájni többé semmi.

Ismételgettem magamnak a fiú nevét, azt akartam, hogy elköszönhessek tőle, mert én most megyek. Tudtam, hogy vége. Miért nincs itt? Itt kell lennie.

- Hívják… - Nem ismertem meg a saját hangom. – Nathont…

- Nem lehet – mondta az egyik mentős nő.

- Nagyon kérem. – Csukva volt a szemem, csak hangokat hallottam. – Meghalok. Tudom, hogy igen. Csak ennyit kérek.

Aztán megfogta valaki a kezem, és egyből tudtam, hogy ő az. Azt akartam, hogy csókoljon meg, de nem volt már erőm hozzá. Nem tudom, miket mondtam neki, vagy, hogy mondtam-e valamit. Aztán meghaltam.

Napjainkban…

A szívem megszűnt dobogni, ahogy minden annyi hónapon keresztül elfojtott emlékem felszínre jött levegőt venni. – Emlékszem – suttogtam.

- Mire emlékszel? – hőkölt hátra Nathon.

- Hogy meghaltam. Én vagyok a lány, akit szerettél – néztem rá kétkedve, ő pedig szomorúan elmosolyodott, és letörölt egy könnycseppet – amiről nem is tudtam, hogy ott van – a szemem sarkából.

- Mindig csak téged szerettelek.

- Nem értem – sírtam. – Mondd el, mi történt, miután… - képtelen voltam befejezni a mondatot.

- Beültem melléd a mentőautóba, és te elmondtad, hogy mit tett veled az a rohadék.

Bántott téged az a rohadék? Hát innen volt ismerős, amit Fred is kérdezett tőlem.

- Emlékszem.

- A rendszámát ismételgetted, és hogy fájt, amit csinált. Azt mondtad, hogy egy élet sem lenne elég, hogy elfelejtsd, ezért most meghalsz. Nem tudom, hogy a rengeteg trauma vagy a fejsérülés okozta, de édesanyád halálán kívül nem emlékeztél semmire. Bementem hozzád a kórházba, de nem ismertél meg. Szinte senkit, csak édesapádat.

- Úristen – suttogtam. El sem tudtam képzelni, hogy élhettem így. Elfelejtve mindent, ami valaha az enyém volt. Az emlékek és a velük járó kín eleven húsomba találtak, a férfi arca elmémbe ivódott, szétmarta a lelkemet. – Ezért volt szükséged Rachelre?

- Igen – bólintott.

- És mi van azzal, hogy a lány, akit szerettél, terhes, de elvetélt? – gondolkoztam, és már előre rettegtem a választól.

- Ne…

- Mondd el!

- Teherbe estél tőle – morogta csukott szemmel, és egy vékony könnycsík végigfutott az arcán.

- Uram Isten!

Csak ültünk némán, és örültem, hogy Nathon karja ölel, mert úgy éreztem, ha nem tartana, menten darabokra hullanék.

- Ennek az egésznek köve van ahhoz, hogy édesanyád utált engem?

- Anyám féltett téged. Nagyon szeretett, ezért félt, hogy engem látva eszedbe fognak jutni ezek a rémség. Ettől próbált megóvni téged.

- Ezért mentél el?

- Nem tudsz még mindent – finom vonásait grimaszba húzta. – Nem akartam, hogy megtudj rólam valamit.

- Miről beszélsz? – Visszafojtott lélegzettel vártam a választ.

- Megkerestem a férfit, aki bántott téged, és megöltem őt.

Szemem és szám óriásira nyílt, és elöntött a mérhetetlen hála. Önkéntelenül öleltem meg a fiút, könnyeim foltokat hagytak fehér pólóján.

- Megmentettél engem!

Cinikusan felnevetett. – Megöltem egy embert – ismételte. – A megmentéseddel már rég elkéstem.

- Nem – ráztam a fejem hevesen, és kirázott a hideg, mikor megéreztem koponyámban az enyhén szúró fájdalmat. Eddig soha nem tűnt fel.

- Te is tudod, hogy mi az igazság. – Újra szomorú mosolyát láttam. – Azért mentem el, mert nem akartam börtönbe kerülni.

- Nem is fogsz!

Nathon úgy nézett rám, hogy már azelőtt elmondott mindent pillantásával, mielőtt ajkai szóra nyíltak volna.

- Nem – kapkodtam a levegőt. – Az nem lehet.

- Jövő héten börtönbe megyek – mondta ki. – Hazajöttem, mert látnom kellett téged még egyszer. Tudnom, hogy életben vagy. Még egyszer csókolni akartam az ajkaidat – húzta végig ujját alsóajkamon, én pedig megcsókoltam. Mert ezúttal én akartam. Mert több ideje szerettem ezt a fiút, mint hittem. Mert feltámasztott engem. – Bocsáss meg nekem – kért csillogó szemekkel. – Gyűlölöm magam, amiért én is bántottalak.

- Nem! Te vagy az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem!

- Ez nem igaz, de nekem elég a tudat, hogy megbosszultam, amit veled tett. Nem eléggé, de… Nem hagyhattam, hogy örökké azon gondolkozz majd, mikor talál meg újra.

- És ha elmondanám a rendőröknek, amit tett? Akkor is börtönbe kéne menned?

- Igen. Nem engem bántott, jogilag nem volt okom arra, amit tettem.

- Istenem, Nathon!

Lehetetlen szavakkal elmondani, milyen az, mikor kiderül, hogy a világod nem is az, aminek hitted. Hogy aki jónak tűnik, az bánthat, és aki szeret téged, azt megbüntetik. Sosem éreztem igazságosnak az életet. Végre tudtam, miért gyűlöltem tiszta szívemből a telet, és miért éreztem úgy, hogy feltámadtam. A legtöbben azt hiszik, hogy a válaszok helyére teszik a dolgokat, de abba senki nem gondol bele, hogy néha – még ha csak kevés alkalommal is – csak összezúznak mindent. Tudni akarjuk az igazat, aztán egy életen át menekülünk előle.

Néha az ember szeretné újrakezdeni, de nem tudja, hol a vége, és hol kezdődik. Néha az ember egyszerűen csak elveszti élete fonalát. Én elvesztettem az emlékeimét is, de most újra kezembe adták. Ilyen volt visszakapni mindent, amit több, mint két évvel ezelőtt valahogy sikerült elfelejtenem. Akkor is tudhattam a szívem mélyén, hogy egyszer majd szembe kell néznem a sorsommal, mert senki sem menekülhet örökké. Egy idő után jobb, ha nem szaladunk többé, hanem megfordulunk, és harcolunk, ha már elég erősnek érezzük magunkat. Mindig lesz, aki segít. Aki mindenben mellettünk áll majd, és mindent megtesz azért, hogy egyben tartson minket. Aki összesepri szívünk darabkáit, és egy nap majd tenyerünkbe szórja, mondván, hogy: Tessék, eddig őriztem, most rakd össze, mert már képes vagy élni.

Igen, az életem az enyém volt, el kellett fogadnom minden sötét pillanatával együtt. Elvégre nem volt már nehéz léteznem. Mi több, boldog voltam. Méreggel az ereimben boldog.