Epilógus

Három évvel később…

 Máshogy telik az idő a hűvösön, de az ember idővel mindenhez képes hozzászokni. A szar koszthoz és egyéb trágyaságokhoz.

Ülök azon a kibaszottul kemény széken, és várom egyik látogatómat, aki minden héten benéz hozzám, immáron harmadik éve. Már mosolyog a szám, mert tudom, hogy jön. Aztán meg is jelenik, és még a mogorva őrökre is kedvesen kivillantja fogait, nem hagyja, hogy elrontsák a napját. De mikor megpillant engem, a szemei is vidáman villannak, és nehéz elhinnem, hogy létezik ember, aki szeret engem. Hogy valakinek csak azért lesz jó kedve, mert találkozhat velem.

- Jól áll így a hajad – dicsérem, mikor leül velem szembe. Máskor egyenes haja most hullámokban keretezi arcát. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy mindig is. 

- Köszönöm. – Még édesebben mosolyog, s úgy érzem, már csak ezért a mosolyért élek. A táskájába nyúl, és kiveszi belőle a szokásos narancsos cukorkát, és kiborít néhány szemet az asztalra. Emlékszem, annak idején ezzel próbáltam elérni, hogy eszébe jussak, és hogy emlékezzen rám, hiszen mielőtt elfelejtett, minden nap ettünk ilyet. Most is veszünk belőle, és jól elcsevegünk mindenféléről. Mesél az életéről és öröm hallgatni.

- Frederick tényleg nem haragszik, amiért találkozol velem? – kérdezem.

- Nem – csóválja a fejét. – Csodálatos férfi, és nagyon megértő. Mindent elmondtam neki, és hálás, amiért ilyen… Amiért olyan bátor voltál, és megtetted ezt értem.

Időről időre el kell ezt mondania nekem, mert nem akarom, hogy bármiféle rossz hatással legyek a kapcsolatukra.

- Jó magaviselettel egy év múlva szabadulsz is, Nathon! – örül. Én pedig bólogatok.

- Clar, ma valahogy különösen boldognak tűnsz – jegyzem meg, mikor induláshoz készülődik.

Szégyenlősen ráharap az ajkára – amitől mindig is odág voltam –, aztán bólogatni kezd, és lefogja bő, virágos ruháját, hogy rásimuljon kidudorodó hasára.

- Most már el szabad mondani – kuncog. – Négy hónapja kisbabát várok.

- Ó! – döbbenek meg. Várható volt ugyan a dolog, mert már egy éve annak, hogy összeházasodtak, és tudtam, hogy Clar fiatalon akar édesanya lenni, mégis meglep. Valósággal sugárzik a nő az örömtől. – Hát, gratulálok nektek – mosolygok. – Lány vagy fiú lesz?

- Kisfiú – simogatja gömbölyödő pocakját, és már tudom, hogy csodálatos édesanya lesz. – Louie.

Én is őszintén boldog vagyok, ahogy nézem, mikor kecsesen kisétál, és csak egy kicsit vagyok féltékeny, amiért nem enyém a baba, mert szeretem ezt a nőt, és egész életemben szeretni fogom. De éppen ezért vigyorgok, mert látom, hogy őrülten boldog Frederickkel. Képes őt annyira boldoggá tenni, amennyire én már nem tudnám. És hiába szakad meg egy kicsit a szívem, azért hálás vagyok.

Még egy ideig érzem a számban a narancsos cukor ízét, aztán iszok egy korty vizet, hogy eltűnjön az édes érzet. Igen… Minden szerelemnek megvan a maga utánozhatatlan íze.