11. fejezet ~ Fuss!

Csak álltunk ott, mindhárman bénultan a váratlan fordulattól. Nem akartam, nem tudtam hinni a szememnek s a fülemnek. Már minden annyira zavaros volt, a világom a feje tetejére állt és megrázta magát, hogy amit eddig tisztán láttam, az is érthetetlen legyen. S – még ha volt is ésszerű magyarázat minderre – nem akartam már ilyen világban élni.

Nathon zsebre dugott kézzel, csak fejével intve invitált sétára. Bizonytalanul néztem vállam felett a mögöttem álló Rachelre, aki bólintott, így lassan elindultam a fiúval. A nő még a kapuban maradt és ő is éppoly’ értetlenül bámult utánunk, amíg látszottunk, mint én tettem volna.

- Azt se tudom, mit akarok előbb hallani – csóváltam meg a fejem. Olyan valószerűtlen volt az egész jelenet. Még az is felmerült bennem, hogy csupán egy álom az egész, még a bál előtti éjszaka van, és egy vad álomban veszek részt –, de mikor ránéztem a mellettem haladó fiúra, biztos lettem benne, hogy valóság. Álomszerű valóság. Néztem tökéletes vonásait, messzire kalandozó pillantását, gondterhelt arcát, miként gondolkozott, hogyan is vallja be vétkeit. Egyszeriben annyira örültem, hogy látom őt, hogy meg akartam érinteni. Nem vízió? Bele akartam túrni dús, sötét hajába, és belélegezni bódító illatát. Le sem vettem róla a szemem, míg szigorúan nézte az aszfaltot, mintha csak rá haragudna mindenért. Mintha ő lenne a hibás minden szörnyűségért, ami őt és engem ért. Féltem, hogy a következő másodpercben majd köddé válik a szemem láttára, s újra messzire megy, egyedül hagy engem. De nem vagyok már egyedül, emlékeztettem magam. S erősebb is vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Tudtam, hogy az élet mindig le tud teríteni, de hittem abban, hogy bármi is vár még rám a sarkon túl – ahová nem lát el a szemem –, majd képes leszek megküzdeni vele.

Még felkavart érzelmileg, hogy a férfi, akit elemi erővel szerettem, most itt áll előttem. Hogy a szerelmem, akiről azt hittem, hogy sosem látom többé, alig egy karnyújtásnyira tőlem úszott gondolatai tengerén –, s én gyűlöltem magam, amiért az a ránc a két szemöldöke között egyre mélyebb és mélyebb lett. Nathon Davey kétségtelenül hatással volt még rám, akármennyire is próbáltam ellenállni neki. Fájt így látni őt. Fájt látni őt. Nem tudtam, hogy lehetek ennyire idióta – hogy hagyhatom, hogy mérgemet elnyomja a viszontlátás öröme. Képzeletben fejbekólintottam és megkeményítettem magam. Az egyetlen, aki megérdemli, hogy feleannyira szenvedjen, mint én, az Nathon.

Már az utca végén jártunk, mire Nathon végre valahára összeszedte bátorságát, és belekezdett mondandójába.

- Nem akartam fájdalmat okozni neked, bármennyire is hihetetlenül hangzik ez – pillantott rám óvatosan. – Most sem akarok, de tudom, hogy meg foglak bántani. Újra. És ezért gyűlölöm magam, Charity.

A borzongás végigfutott rajtam, mikor kimondta a nevem, annyira régen hallottam már így.

- Akkor miért tetted? – szegeztem neki a kérdést, mit még feltenni is fájdalmas volt. A választól való rettegés valósággal fojtogatott, belemarkolt lelkembe, s szorongatta.

Nathon arca grimaszba torzult.

- Hazudtam neked. – Hangja csendes volt, mégis tiszta és kitűnően érthető. Mikor eszem még nem, szívem már tudta, mit fog mondani Nathon. – Van valakim.

A világ táncot járt körülöttem, kifordult a sarkából, próbált kibillenteni egyensúlyomból, de nem adtam meg magam. Legalábbis azt hittem, hogy én nem mozdultam, de éreztem, hogy kicsúszik lábam alól az aszfalt. Lelökött magáról a föld, és én nem is akartam rá visszaesni. A fiú szorosan tartott, de nem volt elég, a szívem kiszakadt mellkasomból. Ha nem vett volna az ölébe, ott helyben adom fel, és esek össze, de Nathon karjaiba kapott, mintha súlytalan lennék. Mélyen belélegeztem az illatát, és tudtam, hogy el fog tűnni. De nem tűnt. Próbáltam minél többet magamba szívni belőle, s úgy éreztem, a bennem hagyott űr minden lélegzetvétellel kisebb lesz. Nem tudtam, mivel magyarázhatnám, így egyszerűen csak elfogadtam a tényt, hogy testem reszketése éppen annak a lénynek a karjai közt múlik el, aki miatt darabokra hullottam.

- Tegyél le! – utasítottam rekedten, amikor úgy éreztem, már képes vagyok egyedül is megőrizni egyensúlyomat.

Nathon egyből engedelmeskedett.

- Mióta? – Komor voltam, igyekeztem elfedni, mennyire nehezemre esik közönyösen beszélni.

- Két éve. – Nyelt egyet. – Mikor megismertelek, éppen összevesztünk.

- Nem érdekel – ráztam le bűnbánó pillantását hidegen. – Miért nem mondtad el? Miért döntöttél úgy, hogy szó nélkül hagysz el engem? Miért, Nathon?

Csend volt, csak lépteink hangja hallatszott.

- Felelj!

Szorosan lehunyta szemét, mintha szenvedés lenne feltárni titkait. Nem törődtem vele, mennyire fájt neki, s azzal sem, mennyire sajogatta ez az én szívemet. Anya is megmondta, hogy túlságosan könnyen megbocsátok az embereknek, mikor azt hiszem, hogy szeretnek engem. De többé nem kellett félnem – nem hittem már, hogy Nathon valaha is szeretett.

- Azt hittem, képes leszek elengedni, de egy évvel ezelőtt felhívott, hogy… - A fiú zavartan kereste a szavakat, de én türelmesen vártam. – Terhes.

Azt gondoltam, több megrázkódtatás nem érhet aznap, de lábaim földbe gyökereztek, amint befogadtam az információt. Fejemben megjelent egy gyönyörű lány, kerek hassal, az oldalán egykori szerelmemmel, s hirtelen megértettem, Nathon miért választotta őt.

- Van egy gyereked? – suttogtam rezignáltan, még mindig egyhelyben állva.

A fiú lassan megrázta fejét. – Elvetélt.

- De tied volt a baba? – hangom ingerültebb volt, mint ahogy a fejemben elképzeltem.

Nem mondta ki hangosan, csak bólintott, és világossá vált számomra, mit is jelent ez. Azt, hogy Nathon megcsalt. Hogy egyetlen percig sem volt őszinte, sem hű hozzám. Hogy minden, amit valaha hittem, csak a saját illúzióm volt. Képtelen voltam felfogni.

- Tűnj innen! – parancsoltam, de hangom reszketett, ezért nem voltam túl fenyegető. Nathon megpróbált kezem után nyúlni, de olyan hirtelen rántottam el, hogy kitűnően le tudtam olvasni arcáról a döbbenetet. A többi érzelemmel nem foglalkoztam.

Minden maradék erőmet összeszedve azon voltam, hogy kibírjam hazáig sírás nélkül. Nathon nem jött utánam, és én megkönnyebbültem kissé, mikor átléptem a küszöbünket. Nem tudtam összerakni. Azt, ha korábban járt volna valakivel, és kiderült volna, hogy terhes – meg tudtam volna bocsátani. Azt, ha a szemembe mondta volna, hogy nem szeret már – meg tudtam volna bocsátani. De ezt… Felfogni is képtelen voltam.

Amint a konyhába léptem, Rachel aggódva nézett végig rajtam. Még rá is nehezteltem.

- Honnan ismered? – estem neki nyers indulattal. Tudtam, hogy bánni fogom, de jelen pillanatban nem törődtem vele.

- Pszichológus vagyok, Charity – válaszolt higgadtan, ám hidegvérűsége csak még inkább ingerelt. – Járt nálam korábban párszor, de esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy ő a te… hogy… Sosem beszéltünk nevekről, csak személyekről.

Más körülmények között elszégyelltem volna magam, amiért alaptalanul vádoltam Rachelt, és amiért a mindig kedves és nyugodt nőt kibillentettem harmonikus állapotából. De nem most. Jelenleg valósággal tombolt bennem a csalódottság és a düh. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nem tudtam, mit kezdjek… Senkivel.

Felvágtattam a szobámba, és előkotortam a régen használt futócipőmet. Dühödt, kócos copfba gyűrtem a hajam, átvettem a ruhámat és már rohantam is. Ha tehettem volna, bizony Isten elszaladtam volna az életem elől, még akkor is, ha én lettem volna a leggyávább ember a Földön. Egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már nem számított semmi. Mikor az is kihullott a kezeim közül, amiről azt hittem, igaz volt.

~oOo~

A fiú keze remegett az idegességtől, maga elé tartva nézte saját végtagját, majd öklével mérgesen sújtott le az asztalra – egy üvegváza ijedve megcsörrent, s a benne pihenő virágok vad reszketésbe kezdtek; mintha ők is tudták volna a titkot. A nő arcán megrándultak az izmok a csapás hallatán, de igyekezett nem törődni a kirobbanó indulattal; látott már ilyet korábban is.

- Elmondtad neki? – Hangja megnyugtató volt, a fiú mégsem nyugodott le tőle. Mindig is türelemmel bánt a fiúval, a szívén viselte bánatát.

- Részben – szűrte fogai között.

- Nem mondtad el – sóhajtott a nő. Nagyon jó emberismerő volt, egy-egy elejtett szóból és arcokon játszó mimikákból már tudta, hogy mit gondol az illető. A fiú vállára tette hideg kezét, és szelíden kérte: – Mondd el neki!

- Nem – rázta le magáról a fiú az érintést, és valósággal izzott a szeme. Hallani sem akart erről a lehetőségről. Már a gondolattól is teljesen kiborult, hogy a lány akár csak megsejtheti a történteket.

- Joga van tudni – hadakozott a nő, de – rá sem kellett néznie az előtte álló alakra, hogy tudja – már veszített. Mégsem adta fel. A lány helyében ő biztosan tudni akarta volna, csak erre tudott gondolni.

- Én nem akarom, hogy tudja – hangsúlyozta, és már nem mérget, hanem csalódottságot és lemondást tükrözött szeme, mely most egy árnyalattal sötétebb volt a megszokottnál. A nő nem tudta, hogy a fények teszik, vagy az érzések, de azzal tisztában volt, hogy a fiú saját magában csalódott. Mi több, meggyőződése volt, hogy az önmaga iránt érzett gyűlölet is ott burjánzott a fiú lelkének medrében. – Nem akarom, hogy úgy gondoljon rám. Legalább ő ne… Ő ne tudja, hogy ki vagyok igazából. Csak ő ne… - Szavainak dallama valósággal visszhangozta bensőjében zajló gyötrelmes vívódást. Bármit megtett volna, hogy ne így alakuljon az élete, s bár’ ne kellett volna bántania a lányt. Őt ne. Őt, aki az egyike azon maroknyi embereknek, akik csak jót adtak neki életében.

Mikor a szoba fényében megcsillantak a fiú szomorú szemei, a nő számára világossá vált, hogy mekkora fájdalom ez a fiúnak. Könnyezett. Könnyeztek.

- Ne mondd el neki – esdeklett a fiú, és reszketve, szakadozva szívta be száján a levegőt. Lehunyta a szemét, hogy elrejtse, mit érez és gondol –, de hiába a nő előtt nyitott könyv volt. – Kérlek – tette még hozzá.

A nő nem felelt, hiszen még nem döntött. Ő akarta, hogy tudja a lány, de nem volt joga felülírni a fiú akaratát. Miért sodorta mindig ilyen nehéz választások elé az élet? Magához húzta a fiút, és most először ölelte meg, de tiszta szívből. Így kért bocsánatot mindenért, hiszen nagyon megkedvelte. Hangosan kifújta a levegőt, s vele együtt szívének egy darabját is. Döntött. 

~oOo~

Nem tudtam, mihez kezdjek. Egyedül kellett lennem és átgondolnom mindent. Nem kellett volna ennyire felzaklatnia Nathon látogatásának, hiszen akármit is tett, én azt már elengedtem. Mégis fájt hallani az igazat. Mégis összetörte azt a bennem épségben maradt kis vékony, törékeny üvegbe csomagolt emléket, amit az életem azon szakaszáról őriztem meg. Azt, amiről azt hittem, hogy az eleinte még fájó történésekre idővel mosolyogva tudok majd visszagondolni. De mikor elérkeztem idáig, mikor egésznek éreztem magam – mintha csak megérezte volna az őt fojtogató felejtést –, a fiú visszaállított. Emlékeztetni akart magára, hogy aztán összezúzzon még egyszer. Azt sem tudtam, hogy mit akar most tőlem, vagy, hogy meddig marad. Hogy megint elmegy-e, vagy azt várja, hogy megbocsássak neki és tegyek úgy, mintha minden olyan lenne, mint egy évvel ezelőtt.

Szám sarkát szomorkás mosoly húzta fülem felé, mikor tudatosult bennem, hogy egy évvel ezelőtt minden rossz volt. Sorra villantak fejembe magamról az emlékképek, mintha csak egy film összefoglalóját vetítették volna nekem – kívülállónként láttam magam.

Elfogott a gyomorszorító hányinger, és össze meg kellett állnom, ha nem akarta hasra vágódni. Kétrét görnyedtem, magamhoz öleltem a térdemet, úgy próbáltam kiűzni gondolataim égető illúzióit és csillapítani a gyötrő rosszullétet. Mélyen szívtam be a levegőt, amit hosszan fújtam ki a számon, de túlságosan szédültem.

Lépteket hallottam magam mögül, de nem volt erőm megnézni, ki az. Nathon – futott át az agyamon.

- Minden rendben? – szólított meg egy hang, és az adrenalin végigkúszott az ereimben, mikor meghallottam. Nem Nathon volt, és nem is Frederick, ahogy azt reméltem. Az adrenalin tompított minden fájdalmat, arról is elfeledkeztem, hogy miért indultam el otthonról, csak halványan derengett valami.

Gyorsan felmértem a terepet; ketten voltunk a sötét, kihalt utcán. Pontosan tudtam, hol vagyunk, hiszen rengeteget futottam erre nap, mint nap, mikor nem szabadott gondolkoznom.

- Igen, jól vagyok – mondtam magabiztosan, mire a férfi közelebb lépett hozzám. Állatisan éreztem meg a veszélyt – sosem találkoztam ilyen kései időpontban senkivel az utcán. A pupilláim kitágultak, ahogy szemügyre vettem a velem szemben álló alakot. Szaladni vagy küzdeni? – kérdeztem magamtól.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? – Újabb lépés felém. Hangszíne kedves volt, de kitűnően hallottam a mögötte bujkáló türelmetlenséget.

- Futok. Úgyhogy ha megbocsát… – fordítottam neki hátat.

- Ne siess annyira. – Már egészen közel volt hozzám, ereimben éreztem pulzáló véremet, ahogy száguldozott egész testemben. Nem küzdhettem, mert túl erős volt, túl magas és izmos, kisujjal is elbánt volna velem. Ha szaladok, akkor talán van esélyem.

Rohanni kezdtem, és hálás voltam, amiért megedződtem annyira, hogy tudjam; egy órán át is képes lennék futni. Úgy robbantam ki rám nehezedő közelségéből, mint egy bomba. A férfi utánam iramodott. Igyekeztem minél több utcában lefordulni, s hiába szaladtam már percek óta, hiába nem hallottam magam mögött üldözőmet – képtelen voltam megállni. Még nem voltam magamnál, mikor a csengőt nyomtam. S akkor sem, mikor izzadt, nyárfalevélként reszkető testemet magába fogadta egy biztonságot nyújtó ölelés. Megszűnt a félelem, s vele én is semmivé lettem. Nem akartam elmondani, mi történt, úgyhogy mikor szóra nyíltak a finom vonalú, ismerős ajkak, csak megcsókoltam. Ő meg hagyta.