10. fejezet ~ Sokk

1 évvel, és 2 hónappal korábban…

A fiú szemében szikrázott a tehetetlen düh, ökölbe szorított kezei remegtek az elfojtott indulattól. Ép ésszel fel sem bírta fogni, mi történt. Szíve teljes mértékben feldolgozhatatlannak és befogadhatatlannak találta az információt. Lehetetlen. Minden annyira zavaros volt, minden annyira homályos.

Csak arra emlékezett, hogy fájt. Valami ott belül, a mellkasánál, kissé baloldalon. Aztán már guggolva, két tenyerét egymás felé fordítva, ujjait összefonva nézte az elmosódott, villogó szirénákat és hallotta tompa hangjukat. Akkor látott először mentősöket és rendőröket élőben, addig csak a televízióban volt szerencséje hozzájuk. Mégsem kívánta, hogy így legyen, nem akarta ő saját bőrén tapasztalni az ilyesmit, megelégedett volna egy sorozattal.

Arra eszmélt, hogy a mentő elviszi a fekete zsákot. Nem látta, mi van benne, de pontosan tudta. Magát okolta, gyűlölte minden elvesztegetett másodpercért.

- Csináljanak már valamit, a kurva életbe! – üvöltötte, mikor eléggé magához tért.

- Uram, kérem, higgadjon le – tette vállára kezét egy középkorú rendőrtiszt. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében.

- Tegyenek többet! – rúgott egy fába. – Ez nem lehet! – zokogta. Nem szégyellte könnyeit, mindig is úgy tartotta, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy sosem mutatja ki, ha szenved valamitől. Ennek ellenére sosem sírt ezelőtt.  Most mégis úgy rázta vállát a hangtalan zokogás, mint egy nagyra nőtt csecsemőt. Izmos háta begörnyedt, ahogy tenyerébe temette arcát.

- Sajnálom, uram. El sem tudom képzelni, mit érez most – lépett kicsit hátrébb a tiszt. A fiút zavarta, hogy ilyen sajnálattal bámulják, de ez volt a legkevesebb. – Ennyit tehettünk.

Tudta, hogy bűn, amit tesz. Tudta, hogy a pokolra fog jutni. Azt is tudta, hogy sosem fogja megbocsátani magának, és mindig marni fogja a bűntudat. De vállalta. Mert azzal is tisztában volt, hogy nem képes így élni. Azzal is, hogy a lány nem helyeselné, amit tenni készül, és mindenáron megpróbálná lebeszélni. De ő nagyobb büntetést akart, ezért megölte a szörnyeteget. Megölte a férfit.

Napjainkban…

Először az hittem, csak álmodtam vagy képzeltem. Hogy túl sokat ittam a pezsgőből és megártott. De mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a két fiút a kanapé mellett állni, amin feküdtem.

- Mi történt? – ültem fel, de túlságosan hirtelen, mert kissé megszédültem. Azt se tudtam, kinek szegezzem a kérdést.

- Elájultál – közölték egyszerre. Hangjuk kemény volt, amiből arra következtettem, hogy egy ideje már bent lehettünk a szobában, a hangulatra a fagyosság volt a legmegfelelőbb szó. Hogy vitatkoztak vagy csak gyilkos pillantással méregették egymást, fogalmam sem volt.

- Behoztunk ide, mert kint nem maradhattál – lépett közelebb Frederick. – Hogy vagy? – Egy pillanatra felemelte a kezét, mintha meg akarná simítani az arcomat, de végül visszahúzta. Félelmet láttam a szemében.

- Teljesen jól. – Magamra erőltettem egy halovány mosolyt, aztán Nathonre néztem. Nathon, Istenem! Ott állt tőlem alig két méterre, csak fel kellett volna állnom, hogy megérinthessem. Nem látomás volt. Hitetlenkedve figyeltem, nem győztem falni a részleteket a szememmel, ő csak alig látható mosollyal szemlélt, neki több ideje volt tanulmányozni a rajtam esett változásokat, amíg eszméletlen voltam. – Mennyi időre ájultam el?

- Nem sokra. – Nathon felelt. – Úgy tíz percre.

Tíz perc temérdek időnek tűnt, mert nem tudtam, miről maradtam le. A gondolataim még zavarosak voltak, de sejtettem, hogy ennek vajmi kevés köze van az ájuláshoz. Inkább Nathonhöz. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki. Egyszerre akartam megölelni és felpofozni. Mégis mit képzelt? Mit képzelt akkor és most? Megráztam a fejem, hogy rendeződjenek a gondolataim, de csak még nagyobb káosz keletkezett odabent.

- Sétálni szeretnék egyet a friss levegőn – jelentettem ki, és már fel is tápászkodtam.

- Elkísérlek – ajánlotta Nathon egyből.

- Majd én – kontrázott Fred. Két szempár nézett rám kérdőn, én nem mondtam semmit, csak kimentem a szobából. A terasz mellett volt egy erdő, egyenesen felé tartottam, mikor meghallottam magam mögött a lépteket. Már azelőtt tudtam, hogy Nathon az, mielőtt megfordultam volna. Megismertem járásának hangjáról.

- Jobb már? – tudakolta, mikor mellém ért. Nem láthatta, de megforgattam a szemem, és felment bennem a pumpa.

- Ne tegyél már úgy, mintha minden rendben lenne! – csattantam fel. Nem lepődött meg, gondolom mindenféle reakcióra felkészült. Megálltam, s a fiú felé fordultam.

- Nem teszek úgy – ellenkezett, s nekidőlt egy fának. Lazán.

- Mégis mi az ördögöt képzelsz magadról? Tudod te, hogy mi… hogy mi történt velem? Hogy hogy éreztem magam, hogy min mentem keresztül? Hogy… Meg sem érdemled, hogy hallj ezekről! Megfordult a fejemben, hogy halott vagy! Hogy tehettél velem ilyet? Hogy voltál erre képes? – Csak egy pillanatra hagytam abba a kiabálást, hogy levegőt vegyek. Mindketten tudtuk, hogy a beszélgetés még el sem kezdődött. – És hogy jutott eszedbe visszajönni? Miért? Áruld már el, könyörgöm, mi jár a fejedben! Mi a fenéért csókoltál meg? Mi a fenéért képzelted, hogy van hozzá jogod?

A felét sem tudtam kiadni a bennem tomboló dühnek. Nem tudom, mi kellett volna. Talán egy bokszzsák, amit püfölhettem volna, amíg le nem kopik kezemről a bőr. Kedvem lett volna Nathon használni erre, de nem tettem.

- Sajnálom – hangja megtört volt.

- Ennyi? – hőköltem hátra. – Mindössze ennyit vagy képes mondani nekem egy év után? Egy év, Nathon. Felfogtad te? Már minden megváltozott. Mégis hol a pokolban voltál az elmúlt egy évben? Hol voltál, amikor éjszaka nem tudtam aludni? Hol, amikor zokogtam érted, és majd belehaltam a hiányodba? Mondd el, miről maradtam le! Nézz a szemembe, és mondd el, mi volt az az észveszejtően fontos dolog, amiért egy évvel ezelőtt magamra hagytál egy árva szó nélkül!

Nathon Davey akkor a mennyországból lépett le, s egyedül hagyott engem a pokollal. Nem tudtam, hogy képes lennék-e megbocsátani neki. Szótlanul végighallgatta jogos dühkitörésemet, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát. Mire észbe kaptam, a fiú már átszelte a köztünk lévő távolságot, és szorosan ölelt. Ösztönösen öleltem vissza, s attól féltem, ha majd elengedem, elillan, mintha soha nem is lett volna itt. Azért hiányzott. S amint ezt beismertem magamnak, a könnyeim megállíthatatlanul záporozni kezdtek. Nathon csitított, de sikertelenül.

- Gyűlöllek – zokogtam. – Annyira gyűlöllek!

- Tudom – hunyta le szemét fájdalmasam. – Nem jobban, mint én magamat.

- Ne tedd ezt velem – töröltem meg szemeimet, és hátrébb toltam a fiút. Nem hagyhattam, hogy a közelsége elvegye az eszem. – Hallani akarom az igazat. Addig nem megyek innen sehová.

- Nem tudom, mit mondhatnék – nézett az égre, mintha onnan akarta volna kiolvasni a választ. Annyira furcsa volt őt itt látni ennyi hónap után. Érinteni és hallani a hangját, figyelni a gesztusait. Egyszerre őrültem meg a vágytól, hogy ne kérdezzek semmit, csak öleljem, amíg itt van, és a késztetéstől, hogy egy csípős pofon után rá se nézzek többé. Inkább mozdulatlanul vártam, hadd szedje össze a gondolatait.

- Miért mentél el? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

- El kellett intéznem néhány dolgot.

Az ámulattól elnyílt a szám. – Ez nekem nem lesz elég. – Cinikus voltam. – Ettől sokkal többet kell mondanod, Nathon.

Választ akartam kapni az annyi ideje bennem kavargó kérdésekre, s a fiú, aki mindre tudta a választ, most itt állt előttem, mégis képtelen volt megmagyarázni bármit is.

- Nem tudom, mit mondjak, Charity. – Mikor pillantásunk találkozott, libabőrös lettem a szemében tükröződő tanácstalanságtól és kíntól. El sem tudtam képzelni, az én szemeim mit mutattak. Fogalmam sem volt, mit érzek, csak egy célom volt; kideríteni, hogy mi történt. Ennyi. Aztán élni tovább, mintha nem történt volna semmi.

- Kezdj bele – hideg voltam, érzelmek nélküli. Legalábbis igyekeztem.

Nathon megdermedt komolyságomtól, erre talán mégsem készült fel. Hosszú percekig nem mondott semmit, én pedig kezdtem unni.

- Van valakid? – vágtam a közepébe. Nathon megrázta a fejét. Látszott, hogy küszködik valamivel magában. Küzdött önmagával önmaga ellen.

- Volt valakid?

Csend. Mozdulatlanság. A fájdalom a szívem közepén talált el, lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, és leküzdöttem minden késztetésemet arra, hogy sírjak. Pár másodpercbe telt, hogy összekapjam magam annyira, hogy meg tudjak szólalni.

- Mióta? Meddig?

Nem válaszolt.

- Nathon, én igazán hálás lennék neked, ha nem harapófogóval kéne kiszednem belőled azokat a dolgokat, amiket magadtól kéne elmondanod. Nem is most, már réges-régen meg kellett volna tenned.

- Sajnálom Clar, de nem megy. Nem vagyok erre képes.

- Ne szólíts már így, a fenébe is, Nathon! Nem bírod felfogni, mennyire komoly dologról van szó? Az életedről. Az én életemről. Nem csak te létezel, fogd már fel!

A fiú továbbra is hallgatott, nekem meg elegem lett. Igazán elegem. Hátat fordítottam, és minden szó nélkül otthagytam. Ahogy számítottam is rá, Nathon nem jött utánam. Meg sem próbált marasztalni, sem magyarázkodni. Hagyta, hadd vergődjek tehetetlenségemben, hadd találgassak csak. Csupán annyit tett, hogy felkavart.

Rémesen nézhettem ki, mert mikor visszamentem a szobába, ahol Frederick térdén könyökölve, idegesen várt rám, egyből felpattant, és óvón karjaiba vont. Én elfogadtam, viszonoztam az ölelést. Másképp, mint Nathonét, de nem tudnám megmondani a különbséget. Az a hiánytól volt, ez pedig… Még nem tudtam megfogalmazni.

- Kicsi lány – puszilta meg könnyáztatta arcomat. El sem tudom képzelni, hogy festhettem elfolyt sminkemmel, de Fred ezt is elfeledtette velem, karjaiban lelkem meglelte nyugalmát. A fizikai és lelki fájdalom súlyként lepett el, betemetett, magával húzott, de boldogan adtam meg neki magam. Örömmel hagytam, hogy ragadjon el ettől a mocskos világtól, és vigyen egy szebb helyre.

- Aludj, babám, én itt leszek reggel is – suttogta Fred, én pedig éreztem, ahogy a föld kicsúszik lábaim alól, mikor az ölébe vesz, éreztem kalapáló szívét, gondolatban kértem, hogy dúdoljon nekem, de nem volt már erőm mozgatni a számat. Aztán mégis dúdolni kezdett, mintha hallott volna, s szíve adta a basszust. Ez volt az én altatóm, és elképzelésem sincs, hol jártunk, mikor álomba merültem, de tudtam, hogy nem akarok félni a reggeltől. És nem is féltem. Biztonságban éreztem magam.

Reggel, mikor felébredtem, kialvatlannak éreztem magam és megterheltnek. Oldalra fordítottam a fejem; Fred az ágyamon ült mellettem, a falnak dőlve olvasott egy könyvet.

- Jó reggelt – dünnyögtem.

- ’Reggelt. Készítettem neked reggelit – mutatott az ágyon elhelyezett fehér tálcára, amin egy tükörtojás volt őszibaracklével, de egyáltalán nem voltam éhes. Az étel látványától csak felfordult a gyomrom.

Grimaszolva fordítottam el a fejem, és sírhatnékom támadt. A jobboldalamra fordultam, hogy Fred ne lássa az arcomat, és hagytam, hogy ellepjék szememet a könnyek. Hangtalanul sírtam, testem nem rázkódott, ezért összerezzentem, mikor Fred elsöpörte hajamat a vállamról és finom csókot nyomott bőrömre.

- Megbántott engem – mondtam halkan.

- Tudom – ennyit mondott. Nem tudta, hogyan vigasztaljon, nem tudta, mit akarok hallani. Mit kéne ilyenkor felelni, vagy, hogy fogok reagálni. Tisztában voltam vele, hogy kiszámíthatatlan vagyok. – Szereted őt?

Abban sem voltam biztos, hogy kérdés volt-e egyáltalán, abban meg főleg nem, hogy mit kéne válaszolnom, ha még én sem tudtam, mit érzek. Szerettem Nathont, egykor. Jobban szerettem, mint akartam, és jobban, mint megérdemelte volna. De az régen volt. Nem válaszoltam Fredericknek, mert nem akartam hazudni neki, ahogy magamnak sem.

Próbáltam megfejteni a történteket, próbáltam feldolgozni az eseményeket és kitalálni a hiányzó darabokat, de sehogy sem sikerült összerakni. Nem értettem, miért ment el és miért jött vissza.

Frederick egész nap mindent megtett azért, hogy a lehető legkevesebb időm maradjon agyalni, ezért mikor apa hazajött, már terített asztal és meleg vacsora fogadta. Fred evés után hazament, mert mégis szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. Levegőt venni, nem belefulladni az életembe.

Aztán hétóra körül csengettek, és kihagyott a szívem, mikor Nathont láttam a kapuban. Kimentem hozzá, megelőzve, hogy apa beengedje.

- Mit keresel itt? – estem neki.

- Nyilván téged.

- Gondolom, mondani szeretnél valamit – fontam keresztbe mellkasomon a karomat, és összehúzott szemekkel vártam a választ. A fiú bólintott, és éreztem a pillanat súlyát, hogy most tényleg kiderül majd minden. Talán az is, amit még tudni sem akarok. Hogy Nathon elhagyott valakiért, hogy esetleg végig volt valakije, és sosem szeretett engem igazán. Közel éreztem az igazságot, sunyin állt a hátam mögött, hogy lecsapjon rám, de nem voltam benne biztos többé, hogy még mindig akarom hallani. Lélekben megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra, és szigorúan megtiltottam magamnak, hogy akár egyetlen könnycseppet is ejtsek a fiú előtt. Nem jártak neki a könnyek.

Mielőtt Nathon belekezdett, Rachel hajtott a feljáróra. Intettem neki a kezemmel, de túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy vidáman tudjam köszönteni.

- Hallgatlak – vettem nagy levegőt, és bent tartottam. Lehunytam a szemem, mintha lehetséges volna tompítani vele a fájdalmat.

- Nathon? – torpant meg mellettünk Rachel. Mindketten döbbenten kaptuk felé a fejünket. Tessék? Zavartan kapkodtam köztük a pillantásom, már semmit sem értettem. – Te mit csinálsz erre? – pislogott a nő.

- Na, álljon meg a menet! – szóltam közbe. – Ti ismeritek egymást?

- Igen – hangzott a válasz szinkronban. Azt hiszem, sokkot kaptam. Megint.