9. fejezet ~ Fülemüle

Finom csókokra az arcomon ébredtem. Mélyen beszívtam a levegőt, az álom édes illata még ott keringett körülöttem. Nem akartam felkelni. Nem akartam kilépni az elmém által elém vetített csodás képek közül.  De ahogy kinyitottam a szemem, és megéreztem Fred ölelő karját magam körül, rájöttem, hogy ezúttal nem csak a képzeletem játéka volt. Tényleg megtörtént a tegnap este. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, hogy Fredericket tiszta erőmből magamhoz szorítottam, és már nem az álom illatát szagoltam, hanem őt. Ő is vidáman nézett szemeimbe, hajamat gyengéden hátraseperte vállamról, és hüvelyujjával megsimította arcomat. Tökéletes pillanat lett volna, ha egy kis hatéves manó meg nem töri a varázst azzal, hogy megrohamoz minket. Tom ugyanis ránk vetette magát, amint meglátta, hogy az ágyban fekszünk. Végre egyikünk sem aludt a kanapén. Mégis így, Tommal együtt tűnt teljesnek a reggel.

- Lehet szülinapi bulim? – nézett ránk hatalmas szemekkel.

- Tom, a szülinapod szeptemberben lesz – válaszolt Fred rezignáltan.

- Tudom, de Charitynek tegnap volt, és gondoltam, ha ő nem rendez bulit, majd én…

- Nem elég, hogy a csokiját, még a szülinapját is ellopod? – hőkölt hátra Fred, de csak játszott.

- Az semmi! A szívemet is ellopta – kezdtem csikizni a kisfiút. Igen, azt hiszem, máshogy nem is indulhatott volna jobban a nap. Még csak nyolc óra volt, máris tőlünk volt hangos a ház.

- Te pedig az enyémet – suttogta Fred a fülembe olyan halkan, hogy talán csak a vállunkon megpihenő porszemek hallották.

Hát így történt, hogy két órával később már hatalmas csomagokkal a kezünkben sétáltunk Fredék felé. Mikor befordultunk balra az utcájukba, nem tudtam nem mosolyogni a bennem megfogalmazódott mondaton.

- Na, mi az? – fürkészte arcomat, próbált olvasni vonásaim között.

- Csak érdekes – vontam vállat.

- Micsoda? – mért végig kíváncsian.

- Hogy néha balra kell fordulni azért, hogy a dolgaink jobbra fordulhassanak.

Fred halvány mosollyal értett egyet velem, aztán elkezdtük felfújni a temérdek lufit és feldíszíteni a házat. Nem sokkal később már sok kicsi Tom szaladgált körülöttünk, mi pedig nem győztük lesni őket, nehogy hasra essenek. Fredék szülei elmentek meglátogatni Andrea édesanyját, mert nem akartak fejfájást a lurkóktól.

A gyerekek mindent megettek, amit csak lehetett, így nem kellett a maradékokról gondoskodnunk. Freddel egy jó időre kiéltük minden gyermeki vágyunkat; bújócskáztunk, gyerekdalokat énekeltünk, repülőztünk, csokit ettünk – az enyémet Tom ette meg azzal az indokkal, hogy nem hagyja, hogy elhízzak -, vízibombáztunk és táncoltunk is.

Pár órával később Tomot a nappaliban találtuk meg, a kanapén aludt békésen. Annyira kimerült, hogy észre sem vette, mikor a bátyja ölbe vette, aztán befektette a saját ágyába. Én az ajtófélfának támaszkodva figyeltem őket. Annyira édesek voltak! Fred megállt mellettem, én még mindig az álmodó kisfiút figyeltem. Észre sem vettem, pontosan mikor és hogyan, de összekulcsoltam a kezemet Frederickével, ő mosolyogva nézte összefonódott ujjainkat, aztán felém fordult, lehajolt hozzám, és megcsókolt.

Másnap Freddel hazautaztunk, és hatalmas örömmel láttam, hogy apa meg Rachel a konyhában tevékenykednek, s mindkettőjük tetőtől talpig lisztes. Nevetve fogadtak minket, és apa mutatóujjával összemaszatolta az orromat. Nem haragudtam, sőt, Freddel mi is beálltunk a sütésfőzésbe. Szerencsére Rachel otthonosan mozgott a konyhában, és kitűnően irányította a folyamatokat, így neki köszönhetően estére isteni vacsora került az asztalra. Jó volt őket is ilyen gondtalannak látni, tudni, hogy apa megtalálta a helyét és hinni benne, hogy végre én is. A vacsora alatt Rachellel összemosolyogtunk, mikor látta, hogy Fred puszit nyomott az arcomra, én pedig fülig pirultam. Élveztem, ó mennyire élveztem ezt! Mennyire élveztem, hogy a szeretet feltölt, melenget és bebizonyítja, hogy élni szép. Hogy az élet megy tovább, és megéri várni. Megéri hinni. Akkor is megéri, ha az óramutató minden egyes kattanásával mélyebbnek érezzük a sebet, mert a seb fáj, ha gyógyul. És én akkor, vacsora közben teljesen gyógyultnak éreztem magam hónapok után.

A következő egy hónap önfeledt boldogságban rohant el, így fel sem tűnt, hogy máris május van, és közeleg a tavaszi álarcosbál napja.

Sassy megismerte, és megimádta Fredet. Fred annyira jól bánt a kutyámmal, hogy sokszor úgy éreztem, Sassy sokkal inkább való neki, mint nekem. De Frederick ilyenkor mindig csak a szemét forgatta, és a számba rágta, hogy Sassynek mennyire nagy szüksége van rám. Csináltam egy pár videót a régiek helyére, amiket lementettem egy pendrive-ra, amit pedig az emlékekkel tömött cipős dobozba tettem.

Egyetlen dolog volt, ami zavart. Képtelen voltam kimondani, hogy szeretem Fredet. Nem éreztem készen rá magam, és féltem, hogy amint kimondom, valóság lesz belőle, és elveszik majd tőlem. És biztos sem voltam még az érzéseimben, addig pedig, amíg nem voltam szerelmes, nem akartam mondani ilyesmit. Tudtam, hogy nincsenek elrontott percek, csak túl korán vagy túl későn érkező pillanatok. Én pedig jól akartam időzíteni.

Egyik este, mikor mentem vissza a szobámba a zuhanyzásból, és csak egy törölköző volt körém csavarva, Frederick várt az ajtóban, és táncolni kezdett velem egy dallamra, amit ő dúdolt. Ismerős dallam volt, mégsem tudtam volna megmondani, hol hallottam már.

- Le fog esni a törölköző – kacagtam.

- Annál jobb – kacsintott.

- Miért táncolunk?

- Szombaton bál lesz, gondoltam elviszlek magammal – vigyorgott, én meg gondolkodás nélkül igent mondtam. Csak egy másodpercre jutott eszembe az alig egy évvel ezelőtti bál, de kiráztam fejemből a gondolatot. Nem végződhet mindig úgy. Nem fog úgy végződni. Frederick nem Nathon. Ezúttal minden más lesz. Ezúttal minden jó lesz. De hiába hajtogattam magamnak ezeket, egy kicsi félelem még mindig volt bennem.

Frederick közelebb vont magához, én meg ráismertem a dalra. Nightingale.

- Fülemüle – suttogtam csukott szemmel.

- Felismerted – nyugtázta félmosollyal, aztán megforgatott magam körül, és dúdolta tovább a dalt. – Te vagy a fülemülém – mondta halkan, mielőtt megcsókolt, én pedig éreztem, hogy tényleg így van. A fülemüle a szerelem és a vágy jelképe. Ezt jelentettem Fredericknek, de még nem voltam biztos benne, hogy vajon ő is ezt jelenti-e nekem. Törött szárnyú madárnak éreztem magam, aki próbál repülni, de fél az eséstől, mégsem bírja már sokáig szárnyalás nélkül. Egy fülemüle voltam hát, sérült szárnyakkal. Mégis csapkodtam a szárnyaimmal. Szélre volt szükségem, hogy a tollaim alá kapjon, s messzire repítsen. Ha én voltam a fülemüle, Frederick volt a szél. S a szívem már ugrásra készen zakatolt bennem. Csókoltam Frederick puha ajkát, féltőn csókolt vissza. Mikor szétváltak ajkaink, még mohón néztem csodás szemeibe. Ugrottam.

- Ha ebben meglát, egész biztos, hogy eszét veszti majd – bólogatott Rachel.

- Már elvesztette – legyintett Andrea nevetve.

Hárman indultunk el vásárolni a bálra, ők segítettek nekem kiválasztani a tökéletes ruhát. Azt hiszem – bár furcsa és szokatlan, de -, ők lettek a legjobb barátnőim. Legalább a tízedik ruhát próbáltam fel, de ez volt az egyetlen, amiben azt éreztem, hogy… Tökéletes volt. A lágy, sötétkék anyag úgy vette fel a testem formáját, mintha rám öntötték volna. A földig ért, és jobboldalon egy combközépig érő bevágás vadította meg kissé, a mellrésznél pedig fehér csipke futott körbe. Mesésen festett.

- Akkor ez biztos jó lesz? – fordultam körbe.

A két nő összemosolygott, majd egyszerre felelték: - Biztos.

Így megvettük.

A bál napja…

A gyomrom görcsbe rándult, valahányszor eszembe jutott a bál. Márpedig a nap minden pillanatában másra se gondoltam.

- Te még pizsamában? – állított be Rachel egy zacskóval a kezében reggel, mikor egy bögre kakaót szürcsöltem halálos nyugalommal.

- Aha – pislogtam döbbenten, mikor egy fej jelent meg Rachel válla mellett. Andrea. Az ő kezében is egy csomag volt.

- Jöttünk elkészíteni téged – lóbálták a zacskókat.

Elkészíteni? Mintha egy húsdarab lennék. Végül persze nem ellenkeztem (nem mertem), esélyem sem lett volna, csak intettem egyet apának, aki a konyhában olvasta az újságot, és minket nézve csóválta a fejét. Lefogadom, nem értette, mire ez a nagy hűhó, és persze hálát adott, amiért neki nem kellett részt vennie a nagy átalakításban.

Andrea tündéri hullámokat varázsolt a hajamba, Rachel pedig ezüstös sminkkel egészítette ki a remekművet. Azaz engem.

Este nyolc körül én már készen álltam, Frederick pedig kopogott az ajtón. Fel is álltam, és bújtam volna a fekete lapos talpú – szerintem aranyos – cipőmbe, mikor Rachel ciccegni kezdett, és előhúzott háta mögül egy fekete magas sarkút. Legalább úgy néztem rá, mintha egy fegyvert tartana a kezében.

- Na, nem – hőköltem hátra.

- Na, de. Ezt tegnap vettük neked – kopogtatta meg a cipellőket -, mert tudtuk, hogy úgysem mentél volna bele, ha tudtál volna róla. És mielőtt aggodalmaskodni kezdenél; vagy ezer boltot bejártunk, hogy a legkényelmesebbet megtaláljuk. Szívesen – nyomta kezembe a cipellőt, és én megadtam magam.

Alig vártam, hogy lássam végre Fredet, de mikor megpillantottam, meg kellett kapaszkodnom a kilincsben. Igaz, hogy nemrég az esküvőn láttam őt elegáns ruhában, de ez annyira más volt.

- Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy, Charity. – Hangján érződött a lenyűgözött ámulat. Én is hasonlóképpen figyelhettem őt.

- Köszönöm. Te pedig… szavakat sem találok – pislogtam zavaromban.

Ekkor Fred háta mögül elővarázsolt egy vörös rózsát, és a kezembe adta: - A legcsodálatosabb fülemülének.

Mosolyogva fogadtam a virágot, és nem tartottam meg.

Ezúttal tiszta volt az ég, sem kétségem, sem félelmem vagy rossz érzésem nem volt. Nem aggódtam, csak izgatott voltam. Nem emlékeztem, hogy tavaly is ilyen sokan voltak-e, csak nem foglalkoztam vele, vagy idén lettünk ennyien, de az biztos, hogy parkolóhelyet is alig találtunk. A legtöbben már elfoglalták a helyüket, úgy beszélgettek. Néhány lány – akinek nem volt barátja – ketten jött el. Szerencsésnek, mi több, különlegesnek éreztem magam, mikor Freddel egyszerre – a fiúba karolva - fellépkedtem a teraszra vezető lépcsőn. Ezúttal szabad ég alatt rendezték meg a bált, így bőven volt hely táncolni. Magamon éreztem a csodálkozó szempárokat; eljöttem valakivel. Egy fiúval. Egy másik fiúval. Mindenki megdöbbent, én pedig büszke voltam. Hirtelen rengeteg időnek tűnt ez az egy év, rengeteg eseményt ölelt fel, én mégsem bántam, hogy végül így alakultak a dolgok, mert igazán, teljes szívemből boldog voltam. Az a hercegnő voltam, amire minden kislány vágyik, s amire én is vágytam annyi éven át.

A teraszt elképesztően megcsinálták. Színes kis lampionfüzérek és égők keretezték a helyet, a környező fákra is aggattak néhányat. Tényleg kitettek magukért. Ez az idei egy sokkal másabb, sokkal jobb bálnak ígérkezett, s tudtam; egy másik lány ül most itt a tavalyi önmagam helyén, és ezt a lányt jobban kedveltem.

A vacsora ínycsiklandóan finom volt, a pezsgő pont olyan, amilyet szeretek. Éjfél körül Frederick nagyon mosolygott, úgyhogy sejtettem, hogy mesterkedik valamiben. Mikor megszólalt a Nightingale tudtam, hogy most jött el az idő. Táncoltam Frederickkel, pörögtünk, míg már megfeledkeztünk a világról, s a világ is rólunk. Csak mi voltunk, csak mi ketten.

Frederick hirtelen megtorpant, kizökkentve engem gondolataim láncolatából.

- Mi a baj? – rémültem meg sápadt arcát látva. Még így is – hogy a fekete álarc eltakarta majdnem a teljes arcát – jól lehetett látni, mennyire elfehéredett.

- Megszédültem – indult ki a tánctérről, én követtem. Leültünk az asztalunkhoz, ahol Frederick evett pár falatot, de még mindig ramatyul festett. – Charity, nem haragszol meg, ha kimegyek a mosdóba? Megmosom az arcom, hátha jobb lesz egy kicsit.

Megráztam a fejem, így egyedül maradtam. Hosszúnak tűnő percekig szórakoztam azzal, hogy ki-be húzogattam a cipőből a lábam; az asztalon kínált perecekről törtem le a sódarabokat; és kikergettem a szénsavas üdítőmből a buborékokat. Szétnéztem ismerős arc után kutatva, de senkit nem voltam képes beazonosítani a maszkok miatt. Az enyém is fekete volt, mint Frederické, olyan ezüst csipkeszerű díszítéssel, ami a ruhám mellrészénél is volt. Egyébként Rachel igazat mondott, a cipő még ennyi idő után sem törte a lábam.

Óráknak ható percekig ültem még magányosan, mikor kezdtem kétségbeesni, és elindultam a fiú után. Keresztülvágtam a tánctéren, ahol azonban valaki elkapta a kezem. Frederick volt az, majdnem elsétáltam mellette, miközben ő éppen hozzám tartott.

- Jobban vagy? – kérdeztem aggódva, mégis megkönnyebbülve attól, hogy itt látom.

Frederick halványan elmosolyodott, majd bólintott. Bár sötét volt már, azért valamivel egészségesebbnek tűnt.

Le akartam ülni, de nem hagyta, kezemnél fogva táncba hívott. Ellenkezni akartam, mondván, hogy helyet kéne foglalnunk, nehogy megint rosszul legyen, de Fred már táncolt is.

Hirtelen fáradtság tört rám, így behunytam a szemem, lassan andalogtam csupán a zenére,  s akkor sem nyitottam ki pilláimat, mikor a fiú államnál fogva megemelte az arcom, és megcsókolt.

Hamarabb is tudnom kellett volna, annyira egyértelmű volt, de az embernek csak utólag tűnik fel az ilyesmi.

Szám kimondta, amit eszemmel még fel sem fogtam. - Nathon? – csuklott össze a lábam alattam, szerencse volt, hogy a fiú biztosan tartott. A magasságkülönbség, a mosoly, az érintés. Azonnal rá kellett volna jönnöm, mégsem tettem.

- Charity – bólintott, s akkor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem, aztán először homályos, majd fekete lett a világ. S én elvesztem benne.