- Csinálok nutellás palacsintát – ajánlottam fel, mikor a Fred és az én hasam is szinkronban kordult meg, és egyszerre néztünk egymásra, aztán ugyanabban a másodpercben kezdtünk nevetni. Fred nem ellenkezett, már egy órája voltunk ébren és beszélgettünk mindenféléről. A szülei elvitték Tomot az állatkertbe, úgyhogy csak ketten voltunk otthon. Én pedig áldottam az eszem, amiért anya körülbelül tíz éves koromban megtanított palacsintát sütni.
- Meddig maradsz? – kérdezte, miközben a nyers tésztát kavargattam. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy haza kéne mennem. Elrepült az idő, és valamiért rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy itt kell hagynom ezt a kedves házat, és nem mellesleg a kedves embereket is. Az otthonérzést.
- Ha megettük a palacsintát – feleltem halkan, és kiöntöttem az első adagot a palacsintasütőbe.
- Az egészet? – nevetett a fiú.
Mosolyogva megráztam a fejem.
- Maradhatnál tovább. Szombat van, holnap pedig bemehetnénk ketten – vetette fel, és elővette a nutellát.
Megfordítottam egy tésztát, és néztem, hogyan sül át a másik oldala is. – Felhívom apát – jelentettem ki végül. Láttam, hogy Fred elégedetten elvigyorodik, és kihozta a szobából a telefonomat, majd miután megbeszéltem apával a távollétem okát, hangos zenét indított. Két perc múlva már teli torokból énekeltük a zenéket, és amikor Fred háttal állt nekem, még táncoltam is. Egy palacsinta bánta mindössze.
A reggeli után tíz ujjunkat megnyaltuk, aztán Fred körbevezetett a környéken. Nem igazán tudtam figyelni a tájra a csípős hideg miatt, de az egyforma hófehérség ellenére – vagy éppen miatta – szép volt a látvány. Gyanútlanul lépegettem, mikor Fred megdobott egy hógolyóval. Mérgesen néztem rá, de mikor a második repült, lehajoltam, és én is formáltam egy szabálytalan golyót. A kezemben tartottam és próbáltam fenyegető arcot vágni. Fred újra megdobott, ekkor én is elhajítottam a sajátomat, ami Fred mellkasán pattant szét. A fiú eljátszotta, hogy halálos sérülést szerzett, a hóra rogyott, és odaintett maga mellé, majd akadozó hangon ezt mondta:
- Senki nem tud… Nem tudhatják meg… - Olyan hitelesen alakított, hogy komolyan felmerült bennem a gyanú; esetleg volt valami abban a hógolyóban.
- Éljeeeen! Éljen, éljen! – szaladt felénk Tom, és óriási erővel ugrott a nyakamba. – Te vagy a hős, Charie!
Erre Fred „feltámadt”, és zombiként kezdett üldözni minket, mi pedig hógolyókkal igyekeztünk őt kiiktatni. Éppen engem üldözött, mikor megbotlottam valamiben, amit a hó eltakart előlem, ő egyenesen belém ütközött, és hiába próbáltunk megkapaszkodni egymásban, mindketten a hóban végeztük. Kacagásunkat a szomszéd város is meghallhatta. Tom észrevette a kis balesetünket, és jó mókának tűnhetett számára, mert ránk vetette magát. Jól megfürdettük a hóban, míg már minden ujjunk olyan fagyott volt, hogy mozdítani is alig bírtuk.
- Jó veletek lenni – mondta Tom, miután lecsillapodtak a kedélyek. – Hülyék vagytok – magyarázta egyszerűen.
- Ha anya hallaná, hogy beszélsz, biztos nem ehetnél este csokit – csóválta a fejét a bátyja.
- Ha Charie hallaná…
- Mit? – kérdeztük egyszerre.
- Semmit – villantotta ki foghíjas mosolyát a kisfiú, aztán otthagyott minket. Ketten maradtunk. Ültünk ott egymás mellett, és azon gondolkoztam, vajon miért nem érzem őt idegennek. Még nem volt egy évvel ezelőtt, hogy egy másik fiú oldalán ültem, és bíztam abban, hogy ő lesz, aki átsegít életem legnehezebbnek tűnő időszakán. És most talán újra ezt reméltem, ezúttal Fredtől? Meg kéne már tanulnom magamat összerakni, és nem mástól kérni segítséget.
De a fiú úgy nézett rám, mintha pontosan tudta volna, hogy mi jár a fejemben. Mégsem mondott semmit. Nem kérdezett semmit. Nem vetett meg a gyengeségemért, nem értetlenkedett, nem hagyott egyedül. A kezem után nyúlt, és két keze közé vette. Érthetetlen volt számomra, hogy maradhatott az övé ennyire meleg. Legalábbis az enyémhez képest mindenképpen az volt. Fred felállt, és talpra segített engem is, aztán mi is hazasétáltunk Tom után.
Hazaérve láttuk, hogy Tom az asztalnál ül, és az általam készített palacsintát eszi. Aztán nutellás fogakkal ránk vigyorgott.
- Kértek? – nyúlt a zsebébe, és pár cukrot vett elő. – Narancsos.
Narancsos cukor. Lesápadtam. Meg kellett fognom Fred karját, hogy ne essek el. Ha tudnád, Nathon Davey, mennyire gyűlöllek most! Hogy érted el, hogy mindenről te juss eszembe? Nem hagytál nekem mást, csak a gyűlöletet. És én megadtam neked.
- Jól vagy? – nyúlt utánam a fiú.
Bólintottam. – Csak megszédültem.
- Enned kéne. A cukor lehet, hogy segítene… - emelte kezét öccse felé, de megállítottam.
- Nem kívánom. Inkább valami sósat.
Fred azonnal készített nekem egy szendvicset, amit a legkisebb étvágy nélkül is legyűrtem a torkomon.
- Társasoztok velem? – nézett ránk nagy szemekkel Tom, miután megette a palacsintát, én pedig a szendvicset. – És finom volt a pacsalinta, máskor is jöhetnél.
- Pacsalinta?
- Amióta tud beszélni, így mondja – forgatta a szemét Fred. – Nos, Charie, mit mondasz? Van kedved elverni az öcsémet? – kacsintott.
- Naná – kacsintottam vissza úgy, hogy Tom ne lássa.
Apának nem mondtam el, hogy valójában hol voltam, de igazából nem is kérdezte. Nem tudom, hogy ennyire lekötötte Rachellel az élet, vagy nem akart tapintatlan lenni, vagy ennyire bízott bennem. Akárhogy is volt, örültem neki.
Nem tudtam, mit várjak Fredtől. Azt meg pláne nem, hogy mit várjak magamtól. Úgyhogy nem vártam semmit. Vagyis vártam; rosszat. Felkészítettem magam arra, hogy nem is látjuk egymást többé. De hétfőn ott ült a lépcsőn az egyetem előtt, én meg elfojtottam a mosolyomat, és próbáltam ugyanolyan komoly hangon megszólalni, ahogy ő is tette;
- Én nem ülnék oda.
Fred rám nézett, és nevetve felállt. – Már vártalak.
- Komolyan?
- Persze – vont vállat. – Ehetnénk egy fagyit.
- Fagyit? – húztam fel a szemöldököm. – Ilyenkor?
- Miért ne? Különben meg csak vicceltem. Gyere, mutatok neked valamit – húzott maga után.
- Hova viszel?
- A Hold sötét felébe – válaszolta halálos nyugalommal, én meg megtorpantam.
- Hogy hova?
- Mindjárt meglátod, gyere már! – türelmetlenkedett, így vontatottan bár, de lépkedtem mögötte. Akkor engem most elraboltak? Még hogy a Hold sötét fele… Mikor odaértünk, nagyjából világossá vált számomra, hogy miről is van szó. A Hold sötét fele egy hely volt, és amint beléptünk, rájöttem, hogy egy bár. Frederick rendelt két üdítőt, és az egyiket letette elém.
- Nyisd ki – bíztatott.
- Miért?
Felkacagott. – Hogy megidd. Először is; nagyon finom.
Ránéztem az üvegre; narancsos. Nem akartam megkóstolni semmit, aminek narancs íze volt. A narancs nekem olyan volt, mint egy tabletta, ami emlékekkel van töltve, és ha lenyeled, mindent újraélsz. Nem akartam újraélni semmit, ami Nathonhöz kötött. Ideje volt őt elengednem.
- Másodszor – folytatta, és közben felnyitotta a sajátját -, ilyen üzenetek vannak a kupakra írva – mutatta.
- Én is kedvellek – olvastam hangosan, mire Fred önelégült képet vágott.
- Köszi, hogy kimondtad, de én egy szóval sem említettem, hogy kedvellek téged.
Megforgattam a szemem. – Nagyon vicces.
- Te jössz – nézett az üvegemre.
- Majd inkább otthon megiszom.
Nem akartam meginni. A tervem az volt, hogy hazaviszem, és apának adom, vagy kidobom a szemetesbe, esetleg egy hajléktalan kezébe nyomom. De a kuka fölött megállt a kezem, és úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Az ízét ugyan nem akartam érezni, de érdekelt, mi áll a kupakon. Remegő kezekkel bontottam fel, és némán olvastam az üzenetet.
Tessék? Megráztam a fejem, és zsebre vágtam a kupakot. Reszkető kezeim már az üveget markolták. Nem voltam már elég erős. Megszagoltam a színes folyadékot, és vártam a sajgó emlékeket, de nem jöttek. Üres voltam. Kongott a lelkem, és ez jobban megijesztett, mint a fájdalom. Legalább úgy húztam meg az üdítőitalt, mintha alkohol lenne. Vártam a zsibbadást, de nem jött semmi. Hamar megittam az egészet, aztán csak álltam ott. Egyre szélesebb lett a mosolyom, és úgy éreztem, mintha egy kövekkel teli táska zuhant volna le a szívemről. Aztán még jobban mosolyogtam, mert rájöttem valamire. Frederick Taylor új emléket mártott a narancs ízébe. És én ezért mérhetetlenül hálás voltam.
Két hónappal később még mindig próbáltam megfejteni magam, de hiába rágódtam a dolgokon, jobbnak láttam, ha hagyom magam sodródni. Úgyhogy elfogadtam ezt, ami volt. Hogy ültem Fred ágyán, és már nem kellett attól félnem, hogy a szívem majd egyszer csak úgy kiszakad, vagy belehalok, ha eszembe jut Nathon. A legjobb az volt Fredben, hogy teljesen elfeledtette velem. Nem csak a csapot zárta el, amiből az emlékek folytak, de egy új csapot nyitott. Nem a régit próbálta meg megjavítani vagy szétszedni, hanem kovácsolt egy másikat. Egy új világ kezdett épülni bennem. Tudtam, hogy képtelen vagyok már úgy élni és szeretni, ahogy régebben, de kezdett helyrejönni az életem. Újra nevettem. Szívből.
- Szerintem az öcsém halálosan szerelmes beléd – rontott be Frederick váratlanul, mitől összerezzentem. Szája sarkában hamiskás mosoly játszadozott. – Úgy fél órája csak rólad beszél.
- Szerintem azt hiszi, hogy van nálam csoki, és arra pályázik – mosolyogtam. Ekkor Tom rohant be, átmászva az ágyon megölelt, és minden erejét összeszedve szorított. Olyan volt, mintha egybe akarta volna forrasztani törött csontjaimat. Vagy éppen el akarta törni.
- Csinálsz megint pacsalintát? – hajolt az arcomba.
- Na, tessék, kis zsivány – csapott a combjára Frederick, és csiklandozni kezdte az öccsét.
- Mielőtt meghalok – kacagott Tom –, csinálj még, kéhérlehek!
Megígértem neki, hogy csinálok, így kimentem a konyhába, ahol Mrs. Taylor már hozzá is kezdett.
- Hallottam, mit kívánt a kis szörnyecske. Két hónapja csak azt hallgatjuk, hogy ő Charie palacsintáját akarja enni – magyarázta kedvesen.
- Hagyja csak, Mrs. Taylor, szívesen megcsinálom neki – nyújtottam a kezem.
- Egy feltétellel – emelte magasba mutató ujját. – Hajlandó leszel végre Andreának hívni.
Mikor harmadjára jártam Frederickéknél, a fiú édesanyja megkért, hogy tegezzem, de azóta sem sikerült. Egyszerűen nem jött a számra, de azért megígértem, és átvettem az edényt.
- Jól elvarázsoltad – csóválta a fejét mosolyogva.
- Hát, a palacsinta az oka, meg a csokoládé – vontam vállat. - Tom nagyon édesszájú kisfiú, de pont annyira aranyos is, amennyire odáig van az édességekért.
- Igen, Tom valóban az, őt nem nehéz levenni a lábáról, amilyen szeleburdi. De én Frederickről beszéltem.
Egy pillanatra megfagytam a mozdulat közepén. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Magamon éreztem Andrea barátságos pillantását, kíváncsian várta a válaszomat. Kíváncsian, de hiába. Nem értettem, miről beszél. Ekkor azonban szerencsére kijöttek a fiúk a szobából, és megtörték a csendet. Tom felmászott Fred hátára, aki kitárta karjait, így imitálva egy repülőt. Előre fájt a szívem ezekért a pillanatokért, és egy kicsit akartam, hogy álljon meg itt az idő, és Tom sose nőjön meg. Hogy mindig akarja majd a palacsintámat meg a csokimat, és állandóan nyaggassa a bátyját, hogy repülőzzenek.
Így minden annyira jó volt. Minden annyira más. Szerettem itt lenni, szerettem érezni, hogy szeretnek engem. Már nem kevertem a palacsintatésztát. Megfordultam, és könnyben ülő szemekkel néztem a két fiút. Hallgattam dallamos nevetésüket, ami betöltötte a házat. És hálát éreztem. Meg akartam köszönni Frednek, hogy két hónappal ezelőtt odajött hozzám. Talán el sem tudja képzelni, mi történt volna, ha akkor nem karolt volna fel. Még én sem tudom.
Figyeltem őket, és melegséggel töltött el a gondolat, hogy boldogok. Jó érzés volt azért boldognak lenni, mert őket boldognak láttam. Jó érzés azért boldognak lenni, mert boldogok azok, akiket szeretsz. Szerettem őket. Azt hiszem, ők is. És engem, nem csak a palacsintámat. Fel sem tűnt, hogy Andrea mindent tudó pillantással nézett rám, csak mikor visszatértem a palacsintakészítéshez. Nem mondott semmit, mindössze megsimogatta a hátamat, aztán pakolászni kezdett. Nem sokkal később megettük a palacsintát.
Mindig nálam volt. Csak vártam, hogy megértsem végre, mit is jelent. És bár még mindig nem teljesen értettem, meg akartam mutatni neki, úgyhogy este a kezébe nyomtam.
- Hagy, hogy valóra váljon – olvasta.
- Aznap, mikor vetted nekem, én otthon ittam meg. Ez volt a kupak. Ez állt benne.
- Miért most mutattad meg?
- Mert most tudok vele mit kezdeni. – Hangom csendes volt, mint aki szégyelli, amit csinált. Pedig nem szégyelltem.
Fred nem mondott semmit, csak magához ölelt, én pedig mellkasára hajtott fejjel és behunyt szemmel hagytam. Hogy valóra váljon.
A képet egy délután találtam meg, mikor Fred magamra hagyott pár percre, én pedig belenéztem a fiókjába. Legfelül volt, mintha csak ordította volna, hogy lássam meg. Úgyhogy kivettem a fiókból, és tátott szájjal vizsgáltam, mennyire aprólékos munka volt. Gyönyörű. Először el se hittem, mit látok. A fekete fehér, dús, szétnyílt ajkak és a csukott szem. A lány vállára omló nedves haj, arcának finom, kidolgozott vonalai. Egyenként látva a részleteket egészen más volt. Mégis furcsa volt nézni a lányt, nézni magamat. Fogalmam sem volt róla, hogy Fred ilyen tehetségesen rajzol, arról meg végképp nem, hogy azon az éjszakán, mikor először találkoztunk, és én elaludtam az ágyában, ő lerajzolt engem. Mindig is kíváncsi voltam, most pedig kezemben tarthattam, ő hogyan lát engem. Szerettem volna így látni magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése