Fred szemei csillogtak, ahogy rám
nézett a tompa világításban. Enyhén megráztam a fejem, és a szemem azt üzente;
eszem ágában sincs. De mindketten tudtuk jól, hogy végül úgyis megadom majd
magam. Keze a combomra siklott, enyhén megszorította, és kérlelő pillantása
megsajdította a szívem. Nem adtam be könnyen a derekam.
- Táncolj velem – búgta a fülembe. –
Egyetlen tánc.
- Nem – toltam el nevetve. Behúztam a
nyakam, mikor a hideg végigszaladt a hátamon és megbizsergett a nyakam a fiú
hangjától, és a poharam után nyúltam, majd ittam egy kortyot az üdítőmből. A
szénsav marta a nyelvem, amitől felhúztam az orrom, sok kis apró ráncot
képezve. Nem szerettem a fájdalmat, még akkor sem, ha ilyen enyhéről volt szó.
- Ki tudja, mikor lesz alkalmunk
megint – hajolt oda újra. – Ez az első esküvő, amin itt vagy velem. Egyetlen
táncot kérek tőled, és ígérem, nem nyaggatlak tovább – emelte fel kezeit
ártatlanságát bizonyítva. Egy lassú szám indult, és tudtam; most, vagy soha.
Még egy kortyot ittam, aztán felálltam, megigazítottam hozzám simuló
koktélruhámat, és cserébe a legédesebb mosolyt kaptam jutalmul. A cipő rémesen
törte a lábam, ezért kétségbeesetten markoltam Frederick karját. Biztosan
tartott. A tánctérre érve lassan körbeforgatott magam körül, aztán a derekamnál
fogva magához húzott, a csípőnk összeért.
- Gyönyörű vagy ma este, Charity –
mondta, miután félmosollyal nézett pár végtelennek tűnő másodpercig.
Lesütöttem elpirult arcomat. Nem
tudtam megszokni, hogy bókoljanak nekem.
- Te sem panaszkodhatsz – szólaltam
meg, mikor kellően visszaállt a színem, és próbáltam nem túl feltűnően
végignézni rajta. Elképesztően jól mutatott a halványkék ingben és a fekete
nadrágban. Fred halkan mulatott magában. Koncentráltam, hogy ne rontsam el a
lépést, és ne tapossak partnerem lábára.
- Engedd el magad, és hagyd, hogy a
tested magától mozduljon a zenére. – Kezének biztos fogása nyugalommal töltött
el, és kezdtem feloldódni egy kicsit.
- Az egyetlen, ami mozgatja a testem,
az te vagy – motyogtam, Fred pedig elfojtotta a mosolyát. Nem voltam biztos
benne, hogy tudni akarom, mire gondolt.
- Miért aggódsz ennyire?
- Mert ügyetlen vagyok – vontam meg a
vállam.
- Annyira azért nem vészes – simította
meg a hajam, aztán odahúzott a mellkasára. – Most jobb? – kérdezte.
- Igen. – Már teljesen ő irányított.
Ráhagyatkoztam, csukott szemmel élveztem a pillanatot. Tényleg hiba lett volna
kihagyni. Még a zene dübörgése mellett is éreztem, hogyan dobog Frederick
szíve. Elengedtem magam, kizártam a többi zsibongó, táncoló embert. Már csak mi
voltunk. Szorosabban öleltem, és az egyetlen táncból nem emlékszem, hány lett.
Mikor Frederick megpuszilta a fejem búbját, felnéztem rá. Ő mosolygott, és
tenyerébe vette az arcomat. Meg fog
csókolni – futott át az agyamon. Őrült szívem nem bírt magával, és ha nem
szólt volna ilyen hangosan a zene, egész biztosan hallotta volna mindenki.
Akartam, hogy megcsókoljon. Olyan eszeveszett vágy tört rám, mintha hónapok óta
elfojtottam volna. Mintha én is elzártam volna egy csapot, most meg csőtörést
kaptam volna. Ajkaim maguktól nyíltak szét, testem minden négyzetcentimétere
hívta, várta a csókot. De mikor kinyitottam a szemem, Frederick halvány
mosollyal az ajkán nézett engem. Láttam a szemében valamit, amit addig még sosem,
de nem tudtam volna megmondani, mi volt az. Mégis olyan volt, mintha tükörbe
néztem volna.
- Mit művelsz velem? – suttogtam, félő
volt, hogy meg sem hallotta.
- Már rég nem ez a kérdés –
válaszolta. Nem értettem. Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem kérdeztem
vissza, úgy tettem, mintha pontosan tudnám.
- Nem tengerkék.
- Tessék? – a ráncok összeszaladtak a
homlokán.
- A szemed. Lélegzetelállító, de nem
tengerkék, ahogy az öcséd mondta. Sokkal inkább… Olyan, mint az akvamarin.
- Az akvamarin?
Határozottan bólintottam. – Egyszerre
kék és zöld. Nem kékeszöld.
- Van különbség? – húzta fel a jobb
szemöldökét.
- Óriási.
- Hiszek neked – azzal puha csókot
nyomott a homlokomra.
Aznap éjjel több bort ittam a
kelleténél, és hangosan nevettem, mikor valaki vicceset mondott. A menyasszony
anya unokahúga volt, és meglepődtünk, mikor meghívót kaptunk, mert annyira
rossz viszonyban voltunk, hogy anya temetésén még részvétet sem nyilvánítottak.
De végül is jól éreztem magam, és tisztában voltam vele, ezt kinek köszönhetem.
Később, mikor hajnali négy körül
hazaértünk, Frederick ágyában merültem álomba, ő pedig a kanapén. Nem volt erőm
ellenkezni.
Reggel arra ébredtem, hogy
születésnapom van. Teljesen elfelejtettem, csak akkor jöttem rá, mikor apa
felhívott, hogy mennyire sajnálja, amiért ma nem lehetünk együtt, de
megnyugtattam, hogy jobb, ha nem is lát, és amúgy sincs túl sok kedvem az
ünnepléshez. Ők Rachellel hazamentek a lagzi után, engem pedig Frederick hozott
el.
Ásítottam egy nagyot, kinyújtóztattam elgémberedett
tagjaimat, ujjaimmal végigszaladtam kócos hajam között, de nem sokat segített.
Álmos ábrázattal mentem ki, de a ház üresnek tűnt.
- Egyedül vagyunk – szólalt meg egy
vékony kis hang. Tom volt az, éppen olyan fáradtnak tűnt, mint én. De neki jól
is állt.
Bementem az étkezőbe, ahol elkészített
gofrik vártak ránk, és a tányérnak egy cetli volt támasztva:
Jó
reggelt, reggelizzetek! (Charie, rázd fel az öcsémet, ha még húzná a lóbőrt!)
Nemsoká jövök, F.
- Hova tűntek a többiek? – kérdeztem
inkább magamtól, de Tom megvonta a vállát.
- Egyedül maradtunk. – Úgy tűnt,
kifejezetten tetszik neki a helyzet. - Megehetem a gofirdat? – kordult meg a
pocakja. Elmosolyodtam, és bólintottam, én magam pedig készítettem egy
szendvicset, és azt reggeliztem.
Még csak féltíz volt, Fred viszont
három óra körül került elő. Tommal egy mesét néztünk, amiből nem sokat fogtam
fel, mikor nyílt a bejárati ajtó, ő pedig lazán besétált, mindkettőnk feje
búbjára egy puszit nyomott, aztán leült közénk. Mi kíváncsian vizslattuk, de
válaszul mindössze egy kacsintást kaptunk. Furcsa volt, hogy nem köszöntött
fel, de valami turpisságot sejtettem. Nyomokat azonban – ha a csintalan
pillantást nem vesszük annak – nem találtam.
- Ó, SpongyaBob? Charie, gondolom a te
kívánságod volt – mulatott magában.
- Persze – vágtam rá. Hozzá akartam
tenni, hogy elvégre szülinapom van, de még időben megálltam.
- Akkor ma talán maratont kéne
tartanunk – vetette fel, és az én ellenkezésemet óriási fölénnyel nyomta el Tom
ujjongása. Így hát maratont tartottunk, én mégsem bántam. Élveztem, ahogy
nevettünk a bugyuta vicceken, dúdoltuk az egyszerű dallamokat.
Teljesen belefeledkeztem a mesébe,
mikor rajtakaptam Fredet, hogy engem néz.
- Mi az? – tátogtam mosolyogva.
Zavartan megrázta a fejét. – Semmi –
felelte hangtalanul.
Este, mikor Tom és Fred szülei már
aludtak, mi még a nappaliban beszélgettünk, és halkan néztünk egy krimit. Nem
igazán emlékszem, miről szólt, mert jobban el voltam foglalva a társalgással.
Fogalmam sincs, mikor merültem álomba, de Fred lágy érintésére a karomon
ébredtem.
- Gyere Charie! Van egy kis
meglepetésem.
- Tessék? – próbáltam magamhoz térni
az álmosságból. Még sötét volt, és csend, tehát biztos, hogy éjszaka. – Baj
van?
- A meglepetés neked mióta baj?
- Mire készülsz? – húztam össze a
szemem.
- Egek – sóhajtott Fred. – Hogy veled
mennyire nem egyszerű! Harmadjára mondom; meg-le-pe-tés!
Fred kézen fogott, és kivezetett az
udvarra, aztán az utcára. Ott álltunk meg, ahol pár hónapja még a hóban ülve
nevettünk. Most egy pléd volt leterítve a nyirkos fűbe, közepén egy piknikkosár
volt.
- Boldog születésnapot – kívánta
Frederick. A boldogság érzése a szívemből robbant, onnan töltötte ki egész
lényemet.
- Köszönöm – öleltem át szorosan, és
hosszan megpusziltam az arcát.
- Foglalj helyet – mutatott a plédre.
– Alul be van vonva valamivel, amitől nem ázik át. Égen, földön ilyet kerestem
ma – magyarázkodott, miközben leült mellém, és maga elé húzta a kosarat.
Előkerült két tányér, két villa, egy tábla csoki és két szelet torta, az
enyémben pedig egy gyertya is volt, amit Fred meggyújtott, én meg lehunyt
szemmel elmondtam a kívánságomat, mikor elfújtam.
- Ugye nézzük a csillagokat? –
tudakoltam vidáman, aztán bekaptam egy kocka csokit. Teljesen felpörögtem,
annyira jól éreztem magam, és jól esett, hogy így gondolt rám.
- Hát persze, ezért jöttünk ide –
húzta ki magát. – Ízlik a csoki? Gondoltam jár neked, ha már Tom úgyis mindig
megeszi helyetted.
- Naná!
Természetesen nem egyedül ettem meg a
táblát, hanem Freddel együtt. Mikor egyetlen kocka maradt, Fred azt mondta,
egyem meg. Én meg azt, hogy nekiadom. A fiú kezébe vette a kockát, és
meglendítette, mintha el akarná dobni.
- Mit művelsz? Tom ki lenne akadva -
kacagtam. - Akkor inkább megeszem én – nyúltam érte, de elrántotta előlem.
- Sajnálom, ez már az enyém, te
mondtad – játszadozott önelégülten. – Ha el akarom dobni, eldobom.
- Na, ide vele – térdeltem fel, de
Fred gyorsabb volt, és felállt. Pár lépésre eltávolodott tőlem.
- Szerezd meg – vigyorgott, és szám
elé tartotta a csokit, ám, mikor rá akartam harapni, elrántotta. Kergettem őt,
ő pedig minduntalan nyert. Nem láttam jól a sötétben, ezért megbotlottam, mikor
beleléptem egy gödörbe. Fred egyből értem nyúlt.
- Jól vagy?
- Remekül – feleltem, és egyre
szélesebb lett a mosolyom. – Te viszont nem leszel, ha megtudod, hogy nálam van
a csokid.
- Hogy mi? – nyitotta nagyra szemeit.
– Te csaló!
Szaladni kezdtem, Fred azonnal utánam
indult. Elkapott hátulról, én pedig kacagtam, mint egy kislány, és gyorsan
félig számba vettem a kockát, úgy büszkélkedtem vele.
- Azs enyém.
- Na, edd csak meg, Tom – cukkolt.
- Tudtommal még lány vagyok – húztam fel
a szemöldököm, és messzire hajítottam a kockát.
- Ezért küzdöttél annyira?
- Csak azt akartam, hogy a tied ne
legyen – kacsintottam. Fred O alakot formált a szájával, aztán elindult felém,
én meg kacagva menekültem előle. Két kezet éreztem a hasam előtt összefonódva.
Fred karjai voltak. Felé fordultam, alig néhány centi volt közöttünk. Pár
pillanatig a szememet nézte, aztán pillantása útnak indult az arcomon, a
végállomás a számnál volt. Tenyerébe fektette arcomat, hüvelykujját gyengéden
végighúzta alsóajkamon, aztán hosszan beszívta a levegőt, és ajkait homlokomhoz
szorította.
- Gyere, nézzük a csillagokat – lépett
hátra, megfordult, és anélkül, hogy rám nézett volna, hanyatt feküdt a pléden.
Én még álltam pár másodpercig, a döbbenettől gyökeret eresztett a lábam. Nagy
nehezen sikerült tennem két bizonytalan lépést, aztán követtem a fiú példáját,
és bizonytalanul elhelyezkedtem mellette.
Úgy húsz centire voltunk egymástól,
kezeimet összekulcsoltam a hasamon, és kémleltem a tiszta égboltot, a ragyogó
égitesteket. Ő is szótlanul tette ugyanezt. Nem tudom, mi járt a fejében, csak
azzal voltam tisztában, hogy engem valami rossz érzés fojtogatott, amit nem
tudtam hova tenni. Nem értettem, miért érzem magam rosszul, mikor boldognak
kéne lennem.
Talán
az a bajom, hogy hiányzik Nathon? Nem. Nathon észrevétlenül
eltűnt a gondolataim közül. Hétről hétre egyre kevesebbszer jutott eszembe, míg
már sikerült harag és hiány nélkül rágondolnom. Aztán már úgy sem. Sehogy. Az
egyetlen, ami megnehezítette a dolgomat, a sok kérdőjel volt, ami az
eltűnésével kapcsolatban bennem maradt. De már nem féltem az éjszakáktól. Már
rég nem rettegtem az álmaimtól. És tudtam, hogy ezt egyetlen embernek köszönhetem.
Annak, aki ott feküdt tőlem alig egy karnyújtásnyira, mégsem szólt hozzám. Nem
is nézett rám. Csak összezavart.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy
szemügyre vegyem. Ő még mindig az eget kémlelte, de én nem bírtam magammal; a
hasamra gördültem, és arcomat a tenyerembe fektetve figyeltem most már őt, nem
az eget. Csak nagyon sokára emelte rám pillantását. Komoly volt, mintha a világ
gondja ült volna a vállán.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Nem tudom – suttogtam. Hangom vékony
volt, féltem, hogy el fogom sírni magam. Frederick is így gondolhatta, mert
felemelte a karját, hogy megöleljen. Odabújtam, és hagytam, hogy egy könnycsík
nyomot hagyjon az arcomon, majd beivódjon Fred pulcsijába. Ujjait végigfuttatta
a karomon, amitől libabőrös lettem. Hallottam, milyen gyorsan ver a szíve. Szép
pillanat volt, őrizni akartam. És abban a másodpercben rájöttem.
- Félek, Fred. Az a baj, hogy félek –
mondtam ki, és a megkönnyebbülés elöntött a felismeréstől. De csak fél részem
nyugodott meg, a másik fele most kezdett igazán reszketni.
- Ugyan mitől, babám?
A szemébe néztem, mikor szinte
suttogva kimondtam szakadt szívem legnagyobb félelmét. – Attól, hogy beléd
szeretek.
Éreztem, hogy egy pillanatra elakad Frederick
lélegzete.
- Attól, hogy egy nap majd arra
ébredek, hogy nem fekszel már mellettem.
Ahogy kimondtam, tudtam, hogy szívem
utoljára sajdult meg Nathon Davey miatt. Azt is tudtam, hogy az ő hibája,
amiért most nem mertem még levegőt venni se. Úgy tartottam attól, hogy megint
sérülni fogok, hogy megint elvesznek tőlem valakit, akit megszeretek. Nathon
után azt hittem, képes leszek úgy élni, hogy nem szeretek senkit, de Frederick
felnyitotta a szemem.
- Minden reggel melletted fekszem majd
– felelte, és őszinte szavaitól úgy éreztem, mintha sosem törtek volna össze. –
Felfogod te egyáltalán, mit jelentesz nekem? – ült fel, így én is
kiegyenesedtem.
Megráztam a fejem. – Mondd el – kértem
lágyan. Tudni akartam. Annyira tudni akartam, mit jelentek neki!
Aztán Frederick megcsókolt, én meg
rájöttem, milyen régóta vágytam már erre. Szívem óriási dobbanással kiabálta: Életben vagyok! S én akkor először
hittem neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése